Amerika, 4. nap: Egy százhetvenéves gyülekezet

Ha arra gondolok, hogy milyennek szeretném a gyülekezetünket 150 év múlva látni, akkor azt hiszem, valami hasonlónak, mint a Midway Presbiteriánus Gyülekezet. Itt nem a nagyságra vagy az anyagi helyzetre gondolok, hanem a gyülekezet lelki egészségére. Persze egynapos látogatással még nem tudok meg sokat egy helyről, azonban a gyülekezet általános klímáját le lehet szűrni. És ez alapján a Midway igencsak jól vizsgázott.

A nap korán kezdődött, hajnal fél négykor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. David Hall, a vezető lelkész 7:40-kor találkozott velem, és elvitt a gyülekezetbe. Egy nagy, sokszáz fős gyülekezetről van szó, óriási épületkomplexummal. Először egy férfi imaközösségen vettem részt, amit közös férfi-reggeli követett, amit az egyik férfi (aki különben egy gyógyszerész) követett. Ez egy jóhangulatú, közvetlen alkalom volt, sok nevetéssel. Azt tapasztaltam, hogy a férfiak – és általában az egész gyülekezet – nagyon befogadó. Miután az imaközösségen imádkoztam, az egyik férfi megveregette a vállam, rámmosolygott, és mondta, hogy örül, hogy szóhoz jutottam. A reggeli alatt sorra ültek le emberek az asztalomhoz, hogy váltsanak pár szót velem. Ha meghallották, hogy a számukra exotikus Magyarországról jöttem, mindig volt egy-két kedves szavuk hozzám. Amennyire csak lehetett, otthon éreztem magamat.

A férfialkalom után következtek a vasárnapi iskolák. Mint ahogy más amerikai gyülekezetekben is, úgy itt is ezek nem csupán a gyerekeknek, a felnőtteknek is szólnak. Öt vagy hat különböző felnőtt csoport van, amit leginkább a mi bibliaóráinkhoz hasonlóan kell elképzelni. Több helyen először összegyűjtik az aktuális imakéréseket, amiért imádkoznak, amit követ egy igei alkalom, és annak megbeszélése. Mindegyik csoport más témával foglalkozik, az egyik helyen az Apostolok Cselekedetét tanulmányozták, máshol 2Sámuelt. Az igehirdetők nemcsak lelkészek, hanem a presbitérium által tanításra felhatalmazottak köréből kerülnek ki (legtöbbjük lelkész vagy presbiter, de ez nem szükségszerű).

A vasárnapi iskolák után kezdődött az istentisztelet 11:00-től, ami kb. egy órát tartott (angolul tudók számára hozzférhető az istentiszteleti programfüzet itt). A miénkhez képest többet énekelnek, minden alkalommal közösen elmondják a Mi Atyánkot, van egy kórus-ének az adakozás alatt. De ettől eltekintve nagyon-nagyon hasonló a miénkhez.

Hogyan lehet bensőségesebb közösségben lenni egy ilyen nagy gyülekezetben? Ők is kisebb csoportokban igyekeznek ezt megélni. A vasárnapi iskolák mellett minden szerdán van egy gyülekezeti vacsorájuk, illetve különböző csoportok számára is vannak hétközi alkalmak (pl. az egyik lelkész, David Barry a tizen-, huszonéves fiatalokat fogadja rendszeresen az otthonukban). Ám azt mondták, hogy törekszenek, hogy a közösségek alapja mégis az Úr legyen, és legyenek igei alkalmak az ilyen találkozásokkor.

A 2009-ben átadott szentély gyönyörű. Magas, széles és világos. Tényleg felemelő, valahogy az Úr nagyságával és világosságával szembesülünk. Az istentiszteleten gyerekek, felnőttek vegyesen vannak, bár első osztályos korig van egyfajta gyerekistentisztelet a prédikáció ideje alatt (addig mindenki bent van). A szentélyen kívül egész komplexum van itt, az alagsorban baba-mama szobák és mindenféle termek a kisebb és nagyobb gyerekek számára, a földszinten szakaszolható termek a vasárnapi iskolák és egyéb alkalmak részére, az emeleten a karzat, az orgona és a kórus részére fenntartott termek. Tényleg óriási az egész, rendkívül könnyű eltévedni benne. 🙂

Az igehirdetés is nagyon jó, stílusában hasonló a miénkhez, bár rövidebb – szerintem 30 perc körül lehetett (a honlap alapján általában 30-35 perc között szokott lenni, de vannak kivételek).

Az istentisztelet előtt és után az emberek beszélgetnek, majd az esti istentiszteletre visszajönnek. Ez utóbbin prédikáltam én is. Szeretett testvérek, ezúton szeretném megköszönni a rengeteg imádságot, amiben gondoltatok rám. Isten csodálatosan megerősített, és – az angolhoz képest – elég szabadon tudtam prédikálni. A Máté 6:25-34-ből szolgáltam az aggodalmaskodásról. Az emberek is jól vették az üzenetet, az egyik néni aranyos volt, megdicsért, hogy egy kis déli akcentust is magamra vettem a prédikálás alatt. 😀 (bárcsak!)

Istennek ezt a különleges áldását éreztem egész nap. Ebédre David Hallnál voltam hivatalos egy másik lelkészházaspárral együtt. Nagyon érdeklődtek a munkánkról, az egyház és gyülekezetünk hátteréről. Támogatók, elfogadóak és nagyob barátságosak voltak. Abból, amit ők elmondtak, Isten csodálatos munkája bontakozott ki előttem. Mint mondta, 2009-ben fejezték be az új épületkomplexumot, amire már évekkel előtt spóroltak, ám egy részét hitelből fedezték. A gyülekezet azonban olyan buzgósággal adakozott, hogy 2013-ra már minden tartozásukat ki is fizették. Ahelyett azonban, hogy a felszabaduló pénzt magukra költötték volna, azon kezdtek el gondolkozni, hogyan használhatnák Isten országa számára a jövőben. És elindították az ACTS (Acclaiming Christ through Stewardship, kb. “Krisztust dicsőíteni a sáfárság által) szervezetet, amellyel helyi, nemzeti és nemzetközi szinten támogatnak református (ezt nagyon komolyan veszik) munkákat. A mottójuk az, hogy “akinek sokat adtak, attól sokat követelnek” (Lukács 12:48), és ennek szellemében a rendelkezésükre álló anyagi és emberi erőforrásokat igyekeznek a legfelelősebben és legszéleskörűbben támogatni. Alapvetően négy területet kívánnak segíteni.

  1. Az istentisztelethez kapcsolódó dolgokat: Bibliák, énekeskönnyvek fordítása, ehhez kapcsolódó előadások támogatása;
  2. Lelkészek képzésének, teológiák alapításának, bővítésének támogatása;
  3. Gyülekezetalapítók és -alapítások támogatása;
  4. Könyvkiadás támogatása.

Ennek keretében építettek új épületet egy teológiának Kijevben, lefordítatták Kálvin Institúcióját angol nyelvre, létrehoztak egy ösztöndíjprogramot, amellyel rászoruló külföldiek teológiai képzését támogatták, misszionáriusokat segítettek Ugandában stb. Elég csak ránézni a fenti térképre, hogy némi betekintést kapjunk arról, hogy mi mindenben vettek részt az elmúlt években. És ez csupán egyetlen gyülekezet! Tényleg nagy dolgok történnek, amikor emberek odaszánják magukat az Úrnak. Talán ez az egyik dolog, amit egyre inkább kezdek értékelni az amerikaiakban: érzik a felelősségüket. (Egy másik dolog pedig, amit lehetne tanulni tőlük, hogy tudják mikor és hogyan fejezzenek be egy megbeszélést. 🙂 ) Tudják, hogy nagyon jó körülmények között élnek, de látják, hogy ezzel nagyobb számonkérés is jár, és akarnak segíteni – felelősen. Persze mondhatjuk erre, hogy de nekik van miből, de talán ehelyett azon kellene gondolkodnunk, hogy mi hogyan tudnánk hasonlóan (vagy akár jobban) sáfárkodni azzal, ami nekünk van?

Csak pár képet csatolok: párat a gyülekezeti szentélyről, egyet az ACTS vezetőségéről és feleségeikről (középen fekete öltönyben David Hall), és egy közöset Szabó Szabival és Carl Dobrowolskival három nappal ezelőttről.

 

 

One Comment on “Amerika, 4. nap: Egy százhetvenéves gyülekezet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: