Amerika, 17. nap: Gyerekek és felnőttek

Ma találkoztam a jövő misszionáriusával. Véget ért az istentisztelet a Woodruff Road-i gyülekezetben, a gyülekezet pedig sietett az ebédlőbe, hogy köszöntsék a nyugdíjba távozó 77 éves könyvtárost. Mindezek után siettünk  vissza a vasárnapi iskola óráira, amikor egy vékony gyerekhang megállított. Igen, nem tévedtem. Egy kedves, kilencéves kislány határozottan utánam kiáltott. Odarohant hozzám, és megállt velem szemben. “Veled szeretnék beszélni” – mondta. “Miben segíthetek?” – kérdeztem. “Engem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak a misszionárius lelkészek. Ha felnövök, én misszionárius szeretnék lenni. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy mi a te munkád?” – hadarta gyorsan. Én pedig szavaimat megválogatva elkezdtem beszélni a munkámról, ami azért inkább egy lelkészé, mint misszionáriusé. Kívánom, hogy az Úr áldja meg, hogy felnőve valóban az ő szolgája lehessen.

Ez az érdeklődés a gyerekekben a lelki dolgok iránt különben nem egyedi. A bibliaórán ma is Prof. Morales tanított, és az első sorban a négy fia ült (max. tizentkét éves lehet a legidősebb), akik figyelemmel hallgatták édesapjuk tanítását. (Ami egyébként a 3Móz 11-15 tisztasági törvényeiről szól, tehát már csak ezért is gratuláció nekik. 🙂 ) Még egy külön vasárnapi programfüzet is van a gyerekek számára kérdésekkel. Mindezekkel a szavakkal nem azt mondom, hogy itt minden tökéletes, távolról sem! Greenville még Amerika szerte is különös vidék a vallásosság és templomba járás szempontjából. Az emberek életének szerves része a hit, vagy rosszabb esetben az üres vallásosság. (A liberális templomok ugyanúgy tele vannak emberekkel, mesélte meglepetésemre Carl.) Illetve az a nyitottság, amit ebben a kilencéves kislányban tapasztaltam, nem általános. A gyerekek itt is bűnös gyerekek, nem megdicsőült szentek. A fenti életképeket inkább bátorításként szánom nekünk, felnőtteknek, hogy tartsunk ki a gyerekeink hitben való nevelésében, és bátran állítsunk keresztyén hősöket példaként eléjük, legyenek misszionáriusok, reformátorok vagy Istent világi hivatásban szolgáló hűséges keresztyének a példaképeik. Nem mindegy, milyen célt adunk számukra.

Ebédre Carl Robbinshoz voltam hivatalos, és rajtam kívül David és Vickie, illetve Larry és Val is csatlakozott. Több érdekes téma feljött az ebéd közben. Az egyik a keresztyén házasságok és egyedülállók kérdése. Azt gondolhatnánk, hogy Amerikában ez nem annyira probléma – legalábbis bennem kezdett egy ilyen benyomás kialakulni. Tévedtem. Carl meséli, hogy a hitvalló gyülekezetekben (is) rendre felmerül ez a kérdés, mert ott vannak az egyedülállók (többnyire nők), akik nem találnak párt maguknak. A jelenség viszonylag újkeletű, ami mögött sajnos egy mélyebb társadalmi probléma is meghúzódik: a férfiak jó része nem akar felnőni és felelősségteljesen élni, hanem örök gyerek marad. A feminizmus erősödősével és a szexuális forradalommal (“olcsó” szex, pornográfia stb.) a férfiak sokszor nem éreznek késztetést arra, hogy elköltelezzék magukat, határozottak, a szó jó értelmében erősek, családjukról gondoskodók legyenek. Ez pedig egy szomorú egyensúlyalansághoz vezet: nemcsak nálunk, hanem világszerte az egyházakban a nők többségben vannak, és ez különösen igaz az egyedülállókra. Ez pásztori szempontból legalább két fontos feladatot vet fel. Az egyik, hogy hogyan helyezhetünk nagyobb hangsúlyt a férfiak elérésére és gyülekezetbe való bevonására? A másik pedig, hogyan lehet segíteni azoknak, akiknek Isten még nem rendelt társat, hogy ne rohanjanak meggondolatlanul egy kapcsolatba (különösen a felelős férfiak hiányát tekintve), és Istenre tudják bízni magukat még ebben a szívet rengetően nehéz helyzetben is? Komoly kérdések, amelyek felelős válaszokat követelnek.

Az esti istentiszteleten az igehirdetés után úrvacsora is volt, ami elég hasonlóan zajlott a hazaihoz (legalábbis a Budapesten megszokotthoz). Egy szemmel látható (és nyelvvel ízlelhető) különbség, hogy az úrvacsorához kovásztalan kenyeret használnak. Érdekes módon vannak gyülekezetek, ahol bor helyett szőlőlét és kovászos kenyeret, máshol pedig bort és kovásztalant használnak. Ezek így szoktak párban lenni. Tehát a mi otthoni szokásunk mondhatni ötvözi a kettőt.

Pár fényképet mutatok még a jövő misszionáriusáról 🙂 , Carl Robbinsról és feleségéről, Sandyről, a könyvtáros Larryről és feleségéről Valról. No meg egyet Carlék kutyájáról. Holnapi napon főleg találkozásaim lesznek a gyülekezetben és a teológián. Nagyon hálásan köszönöm az imádságaitokat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: