Olaszország, 2. nap: Viterbo

Úgy tűnik, még nem volt elég a Vatikán körüli mászkálásból. Reggel újra a Szent Péter bazilika körül tettünk látogatást. Egy csoporttal sikerült besurrannunk az egyik hátsó, kiváltságosaknak fenntartott bejáraton (egy bíboros felügyelte a csoportot, de úgy tűnik, hogy minket nem szúrt ki, hogy nem a nyájhoz tartozunk 🙂 ). A Szent Péter bazilikát megkerülve újra a hatalmas téren kötöttünk ki, ahol teljesen más látvány fogadott, mint tegnap: az akkori üres tér ma tömve volt látogatókkal. A bazilikához sem lehetett felmenni, ugyanis pódium volt felállítva az egyházi méltóságoknak. Mint kiderült, a mai napon pápai audenciára került sor, Ferenc pápa szólt a világ minden tájáról érkező hívekhez. Mi ezt nem vártuk meg, csak csodálkoztunk az épületek és terek hatalmas méretein, amelyek valahogyan azt sugallják az ott lévők elméjébe, hogy az egyház hatalmához, gazdagságához és dicsőségéhez képest milyen porszemnyi az ember. Ahogy a képen összesereglett tömeg is mutatja, elég hatékonyan működik ez a stratégia.

 

A rövid séta után vonatra ültünk, és haladtunk Viterbo felé. Ez a hetvenezres város egy rövid ideig pápai székhely volt (úgy tűnik, a mai nap nem szabadulunk a pápáktól), ma püspöki rezidencia, és a város védőszentjének, Szent Rózának hű védelmezője. Ez utóbbit annyira komolyan kell venni, hogy szeptember elején, Szent Róza ünnepén, egy majd húszméter magas szobrot állítanak a szent tiszteletére, amely előtt az összegyűlt tömeg térdet hajt, és így fogadja a püspök áldását. A katolikus valláshoz és a szentekhez vlaó ragaszkodás minden mást megelőz, az emberek identitásának részévé válik: még akkor is a védelmére kel valaki, ha amúgy nem is hisz Istenben. Magyar területen leginkább Csíkszereda környékének vallásosságához lehet hasonlítani az itteni emberek gondolkodását. Pár kép talán visszaad valamit a város hangulatából.

 

Ezzel szemben Istennek hála megfelelő ellenpontot nyújtott a konferencia. Mint ma kiderült, egy családiasabb hangulatú összejövetel ez, kb 10-12 férfi, többnyire lelkészek és misszionáriusok részvételével. Miközben hitvallásunk és teológiai látásunk megegyezik, a személyes háttér nagyban eltér. Volt itt katolikus hátterű amerikai, Németországban tanító dél-afrikai, konzervatív észak-ír, vagy Belgiumban szolgáló, de korábban török misszionáriusnak készülő new jersey-beli. Mindig hasznos Isten választottjainak sokszínűségét látni, mert nemcsak arra emlékeztet, hogy rajtunk kívül is vannak keresztyének a világon, hanem arra is, hogy egyek vagyunk velük a Krisztus testében. És mindig érdekes látni, hogyan vezethet Isten teljesen más háttérrel rendelkező embereket ugyanarra a meggyőződésre.

A konferencián először annak szenteltünk időt, hogy ki-ki bemutatkozzon, elmondja megtérését és egyházi hátterét. Mindez megerősített abban, hogy egy ügyön, Isten országának építésén dolgozunk, és közelebb, személyes kapcsolatba hozott a résztvevőkkel. Imaközösséggel zártuk a bemutatkozást.

Ezután egy áhítat következett, majd elkezdtük az istentisztelet témakörének átbeszélését — főleg a 100. zsoltár alapján. Legfontosabb gondolatként azt emelném ki, hogy az istentisztelet során valójában a szent Isten különleges jelenlétébe jövünk, hogy őt szolgáljuk és imádjuk. Vagyis az istentisztelet nem egy szokás csupán. Nem is egy előadás, amikor érdekes dolgokat hallunk. Hanem az az alkalom, amikor a világ Teremtője és lelkünk Megváltója különleges módon ott van velünk, hogy osztozzunk a Vele való közösségben, és áldásait árassza ránk. Talán más fényt vet a vasárnapi együttléteinkre, ha így gondolunk az istentiszteletre, nem igaz?

Hadd osszak meg még egy történetet, ami Isten hatalmáról beszél, talán az egyedülállók számára a legkülönlegesebben. Viterboban van egy presbiteriánus gyülekezet, amelynek a lelkésze Mike Cuneo, egy amerikai születésű lelkész, ám aki katolikus háttere miatt mindig is szívén viselte Olaszország evangelizációját és reformációját. Tíz éve szolgál Viterbo városában. Amikor ideköltözött egyedül volt, család nélkül. Ám imádkozott Istenhez egy lehetőleg olasz feleségért. Ezzel tisztában volt az egyik barátja, aki Mike tudtán kívül a Facebookra felrakta Mike profilját azzal a felirattal, hogy ez a lelkész feleséget keres… Ez a poszt egy közös ismerősön keresztül eljutott egy szíciliai keresztyén nőhöz, aki bőven a harmincas éveiben járt. Ez a hölgy megtérése is csoda, és Szicíliában egy mennonita gyülekezet tagja volt. Mint utóbb kiderült, régóta imádkozott Istenhez férjért, és különös módon azért, hogy egy lelkész felesége lehessen. A poszt olvasása után bejelölte Mike-ot ismerősként, de itt megállt, és várta az ő kezdeményezését. Ez végül nem maradt el, az ismerkedés először a teológiai különbségek rendeződésével kezdődött, majd udvarlásként folytatódott, végül házassághoz vezetett. Leírva mindez egyszerűnek tűnik, de valljuk meg, ez a házasság mindkét oldalról lehetetlennek tűnt. Honnan adhatna Isten hozzáillő olasz feleséget egy amerikai presbiteriánus misszionárius számára? Milyen esélye van egy mélyen katolikus vidéken élő, szicíliai, harmincat elhaladó tanárnőnek egy lelkésszel való házasságra? Emberileg ezek kilátástalan helyzetek. Ám Istennél, aki szereti az ő gyermekeit, és mindenben az ő javukat keresi, semmi sem lehetetlen.

(Az első nap fotóit a római sétánkról sikerült feltöltenem. Ha még nem láttátok, nézzetek vissza.)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: