Olaszország, 3. nap: olasz misszió

Nem sokat ér az egészséges táplálkozás, ha a bevitt energiát az ember nem dolgozza aztán le. Ez a gondolat emblemetikus az egész viterboi ittartózkodásunkra, ugyanis ebédre vagy vacsorára az óvárosba mentünk, ami legalább 20-25 perc ütemes sétát jelentett. Így a kellemes olasz konyha után kénytelen-kelletlen nyakunkba kell vennünk a várost, megmászni emelkedőit és utcáit, hogy így emlékeztessük magunkat, hogy munka nélkül csak tespedés és elkényelmesedés lesz az étkezésből.

(A képek között találtok egy kedves, az olasz trikolort felidéző spagettit, a később szóba kerülő fagyicsodát, életképeket Viterbo utcáiról illetve egy képet a konferencián részt vevő lelkészekről és feleségeikről.)

Ám nemcsak testi szinten igaz ez, hanem lelkileg is. Miközben hosszú órákon tárgyaltuk a biblikus istentisztelet különböző elemeit és gyakorlatát, Isten nem engedte, hogy a tanítások után kényelmesen hátradőlve, csendben, párnák között fejezzük be ezt a napot. A mai estére ugyanis a helyi gyülekezet evangelizációt szervezett. Pontosabban pre-evangelizációt, ugyanis a feladat az volt, hogy a hétvégén rendezett konferenciára osszanak ki meghívókat és traktátusokat. Mivel itt voltunk, a misszióba mi is bekapcsolódtunk. Vicces volt, hogy a tíz, olasz nyelvet nem ismerő lelkész hogyan bóklászott Viterbo mesés óvárosának utcáin, leste az embereket, hogy egy-egy szemkontaktus, széles mosoly és kedves “prego-prego” (tessék-tessék) után átadja a helyieknek a meghívót és olvasnivalót. Ami meglepő volt, hogy csak nagyon kevesen utasították el a feléjük nyújtott papírt, tíz emberből legalább kilencen elfogadták. Némelyikünknek egy-egy beszélgetésre is lehetősége adatott, de legtöbben ezt a másfél órát az utcákon, embereket keresve töltöttük. Csoportokba osztottak minket, ahol az olaszul nem beszélők mellett mindig volt legalább egy helyi is. A probléma csupán az, hogy a helyiek se nagyon beszélnek angolul, így a csoport kommunikációja se volt mindig ideális. Ám a célunkat tudtuk, egy ügyért dolgoztunk, és így haladtunk utcáról-utcára. Imádkozunk, hogy az Úr áldja meg ezeket az erőfeszítéseket, és hozzon el embereket és lelki ébredést ebbe a katolikus városba. (Persze azért, hogy ne felejtsük el, hogy hol vagyunk, belefutottunk egy nagy katolikus körmenetbe, amikor egy szent ostyát vittek körbe a városon óriási szerzetesi és papi sereglet részvételével.)

Arról már nem is merek beszélni, hogy az osztogatás befejeztével a helyi lelkész meghívott minket fagyizni. Az Olaszországot ismerők biztosan tudják, hogy itt csak kétfajta fagyi létezik: nagy és nagyobb. És emellett mindegyik nagyon finom. A készített képek árulkodnak az élményről, amiben részünk volt – kérlek, ne legyetek nagyon irigyek ránk. 🙂

De térjünk vissza a lelki táplálékhoz. Ahogyan egyre többet beszélünk az istentiszteletről, a gondolataim újra és újra ahhoz a ponthoz térnek vissza, hogy amikor Isten népe összegyűl őt imádni, a Mindenható van jelen ott! Nem mellékes dolog, hogyan érkezünk és veszünk részt az istentiszteleten. Különösen megdöbbentő a második parancsolathoz fűzött megjegyzés ennek kapcsán. A második parancsolat az Isten helyes tiszteletéről beszél: “Ne csinálj magadnak faragott képet vagy valami hasonmást arról, ami fenn az égben vagy lenn a földön vagy a vizekben, a föld alatt van! Ne imádd és ne tiszteld azokat…” (Mózes második könyve 20:4-5a) Mivel a tízparancsolat Isten erkölcsi törvényét fogalmazza meg, nem vesztette érvényét az ószövetségi korszak lezárulásával. Istent ma is érdkli, hogy őt hogyan imádjuk. És csak úgy imádhatjuk ezt a hatalmas Istent, ahogyan azt a Szentírásban ő előírja számunkra.

Azonban a második parancsolat nem ér itt véget. A következő átok-áldás ígérettel fejeződik be: “mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem. De irgalmasságot cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják a parancsolataimat.” (Mózes második könyve 20:5b) Ami eddig nem igazán ragadta meg a figyelmemet, hogy Isten ezeket az ígéreteket az istentisztelet kapcsán mondja. Az istentisztelethez csatolva ígér áldást a hűségeseknek, és átkot az engedetleneknek. Ha nem tartjuk magunkat Isten előírásaihoz, ha nem vesszük komolyan Megváltónk imádatát, ha nem örömmel és buzgalommal imádjuk őt, a bűnöknek következménye lesz a mi és gyermekeink életében. Viszont ha bűneinket látva Krisztusban bízunk, fontosnak tartjuk az Úr napját és Isten népének közösségét, nem hanyagoljuk el az istentiszteleti alkalmat, ő ezeríziglen való áldást ígér nekünk. Ezért fejeződik be minden istentiszteletünk az áldás kihirdetésével. Ez a záró eleme az istentiszteletnek nem csupán egy kívánság. Hanem a Mindenható adja a mennyből az ő jelenlétének áldását biztosan az ő összegyúlt népének. Tehát amikor a következő vasárnapon ott lesztek a gyülekezetben, ezzel a bizakodó és várakozó szívvel hallgassátok az istentisztelet végi áldást. Mert ő megjutalmazza azokat, akik őt keresik (Zsidó levél 11:6).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s