Észak-Amerika, 1. nap: utazók és utazások

Ma, életemben először sikerült lekésnem egy repülőgépet. Persze mondhatjuk, hogy mindent el kell kezdeni. Pedig csupán annyi történt, hogy Brüsszelből kb. 20 percet késett a repülő, így is még egy bő órám lett volna az átszállásra Chicagoban. Ám naivitás azt gondolni, hogy ez ilyen egyszerűen megy. Azon túl, hogy az ember Európában már átesik egy átvizsgáláson és beszélgetésen a transzatlanti útja előtt, amikor az ember megérkezik Amerikába, keresztül kell mennie a határellenőrzésen és vámkezelésen. A hírekből is hallhatjuk, hogy ez itt bizony komoly dolog. A határőr mindenféléről kérdezget, mind a tíz (!) ujjadról ujjlenyomatot vesz, lefényképez, az útleveledet szkenneli, és a vámon is kikérdezgetnek. Ha pedig 2-3 repülőgép mintegy hat-nyolcszáz utasa egyszerre esik neki ennek a procedúrának, el lehet képzelni, hogy mi lesz belőle. Igen, várakozás. Még több várakozás. És amikor az idő már vészesen sürgetett, levetkőztem az európai udvarias modort, és minden felügyelőnek és vámtisztnek mutogattam a beszállójegyemet, hogy le fogom késni a csatlakozásomat. És bár általában nagyon készségesek voltak, és valószínűleg egy órát spóroltam meg így, a tényen ez nem változtatott: tényleg lekéstem a csatlakozásomat.

Másik oldalról viszont ebből senki nem csinált különösebb bajt. Egy következő járatra lefoglaltak nekem jegyet, így csak egy órát csúsztam. (Különben igaz, hogy Amerikában nem nagyon van tömegközlekedés a városokban, de a repülők kb. olyan gyorsasággal járnak a városok között, mint Budapesten egy kevésbé frekventált buszjárat.) Ez a plusz óra különben pont arra volt elég, hogy átérjek a beszállás idejére a másik terminálra.

Na de elég a repülős élményekből. Mint tudjátok, a mostani utam annak köszönhető, hogy Isten adott egy különleges lehetőséget. Két konzervatív, hitvalló református felekezet (az OPC és az URCNA) pont egy időben és egy helyen tartja a zsinatát. Mivel mind a két egyházzal formális testvéregyházi viszonyba szeretnénk kerülni, ezért meghívtak minket, hogy megfigyelőként vegyünk részt a zsinatukon, ismerjük meg működésüket, és indítsuk el a formális kapcsolatfelvételt. A zsinatot megelőző és követő egy-két napban pedig pár helyi gyülekezetet látogatnék meg, és prédikálok vagy beszélek az egyházunkról, ahol lehet.

Így jutottam el ma egy nagyon nívós, konzervatív teológiai intézménybe, a Puritan Reformed Theological Seminary-ra is. Az intézet igazgatója, a puritánok ma élő egyik legnagyobb szaktekintélye, Dr. Joel Beeke fogadott. Legnagyobb meglepetésemre majd két órát szánt rám, körbevezetett az épületben – de minderre majd igyekszem egy külön posztban helyet szánni, túl sok lenne mostanra.

Ehelyett mégis visszakanyarodok a repülőhöz. Miután ugyanis egyórás késéssel felültem a végső úticélomra tartó járatra, elfoglaltam a véletlenszerűen kijelölt helyett. Mellettem egy fiatalabb férfi ült, aki amerikai stílusban egyből beszélgetésbe kezdett velem. Ki vagyok? (Presbiteriánus lelkész.) Mi a különbség a református és presbiteránus között? (Nem sok.) Hol szállok meg? – Egy barátomnál Kalamazoo-ban. Érdekes, mondta, ő is ott lakik. Mondom neki, hogy Bill Boekesteinhez megyek. Erre leesik az álla, mert amerikai léptékkel mérve Bill a szomszédja, tíz év óta barátja. Ja, és persze, a férfi keresztyén. 🙂 Ez a férfi egy holland hátterű szigorú gyülekezetből származik (a holland hátterű egyházak történetét nem nagyon tudom követni, rengeteg van belőlük), így az út hátralévő részét azzal töltöttük, hogy a keresztyén tapasztalatainkat osztottuk meg egymással. Mint mondta, ezen a környéken rengeteg a keresztyén, és valójában jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak – mondta magáról is önkritikusan. Hozzászoktak a jóhoz, hogy természetes a sok jó gyülekezet, a keresztyén iskola, a keresztyénség általános elfogadása. Azonban ebbe a jólétbe beletunyultak. Misszió terén leginkább arra gondolnak, hogyan támogassanak anyagilag külföldi misszionáriusokat. Ami jó, de Isten azért ettől többet vár. Azt, hogy mi magunk személyesen vigyük az ő örömhírét az embereknek, és tegyük őket Krisztus tanítványaivá (Máté evangéliuma 28:18–20). Hogy ezt a nagy küldetést ellássuk, a feltámadott Jézus két ígéretet ad nekünk: (1) övé minden hatalom mennyen és földön, így nem kell félnünk, hogy bárki olyat tehet velünk, ami ellenkezne Krisztus akaratával; (2) ő velünk lesz a világ végezetéig, így soha nem kell félnünk, hogy bármilyen helyzetben, legyen szó a bizonyságtételről, egyedül leszünk.

Mindez figyelmeztetés számunkra is. Az Úr nem azért hívott ki a világból, hogy csupán jól érezzük magunkat gyülekezetünkben, és kényelmes keresztyén életet éljünk az otthon és a munka körforgásában. Hanem arra hívott, hogy azokkal az emberekkel, akiket ő körénk adott, kapcsolatot ápoljunk. és Krisztushoz vezessük őket. Jó ezt az elhívást újra és újra megerősíteni bennünk.

Most abbahagyom, mert 24 órája fent vagyok. Pár repülős képet teszek ide: láthatjátok Kanada északi részét, amit teljesen hó és jég borít – ezzel nem tudtam betelni. Láthatjátok a Nagy- tavakat is, amelyek – milyen meglepő! – tényleg óriásiak. Itt a Balatonunk egy kisebb pocsolyának lenne jó. De ha kicsi is, ha pocsolya is, azért a miénk. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: