Észak-Amerika, 7. nap: amikor presbiteriánusok vitatkoznak

A mai nap elég izgalmas volt, bár tudom, hogy némelyek számára egy zsinathoz sok minden szót lehet társítani, csak az izgalmasat nem. Mégis teszek így kísérletet annak bemutatására, hogy milyen izgalmak várhatják az embert, amikor 150 lelkészt összezárnak. 🙂

Az izgalomra való okot az adta, hogy van egy ügy a jelenlegi OPC zsinaton, amiről tudni lehetett, hogy megosztó lesz – és ezt már az ügydöntő bizottsági üléseken is látni lehetett. A kérdés mégpedig az, hogy lehet-e, kell-e az OPC hitvallási iratainak (Westminsteri Hitvallás és Káték) nyelvezetét modernre frissíteni vagy sem.

Látszólag ez egyszerű kérdés: miért ne? Ám ha jobban beleássa magát az ember, rengeteg kérdés felmerül ezzel kapcsolatban. Mit jelent pontosan a ‘modernre frissítés’, mennyire változtatják meg az eredeti szöveget? A szavak kicserélésével vajon a mondanivaló is módosul? Milyen hatása lesz ennek azokkal a más egyházakkal való kapcsolatra, akik szintén ezekhez a hitvallásokhoz tartják magukat, és akikkel az OPC-nek testvéregyházi viszonya van? stb.

Ám nem is annyira maga a téma érdekes most, hanem az, hogy ez teret adott egy érzékenyebb téma megvitatására, így pedig betekintést nyerhettem a presbiterianizmus jó és rossz oldalába egyaránt.

Ahogy írtam, az ideiglenes, ügydöntő bizottságok munkája után minden beszámolót és kérdést az egész zsinat előtt tárgyalnak meg. Így amikor ez a téma feljött, heves reakciókat váltott ki az emberekből. Rengeteg felszólalás hangzott el, pro és kontra. Módosító indítványok jöttek a modernizálásra vonatkozóan. Szavazás volt a módosító indítványokról és a végleges javaslatról. Legalább négy-öt órán keresztül zajlott az egész vita csupán erről a témáról. Presbiteriánusok vitatkoztak.

Mi volt a rossz mindebben? Hát, a hatékonytalanság. Miközben örömteli, hogy mindenki kifejtheti a véleményét, és nem kell senkinek kirekesztve éreznie magát a vitából, ez rengeteg időbe kerül, sok értetlenkedéssel és felesleges beszéddel jár együtt. Nehéz és fájdalmas volt látni, hogy emberek milyen hosszan elbeszéltek egymás mellett, nem akarták meghallani és megérteni a másik álláspontját, hanem csak a saját szempontjaikat szajkózták. Biztos, hogy nem szándékosan, de mindez együttjár 150 lelkész jelenlétével – ne feledjük, a lelkészeket mégiscsak az jellemzi, hogy szeretnek beszélni.

A másik oldalról viszont volt pár jó dolog is a rendszerben. Az egyik, amit említettem, hogy mindenki részese lehetett a vitának. Valóban igaz, hogy nem az emberek feje fölött hoznak meg döntéseket ebben az egyházban. A másik, hogy a vita nagyon civilizált és fegyelmezett módon zajlott. Pontosan szabályozva van, hogy kinek mikor és mennyi perc adatik – és ezeket be is tartották. Nem lehetett hallani személyeskedést, se haragot, indulatot. Felnőttek vitatkoztak. Harmadszor, jó volt azt is látni, hogy a szünetekben az ellentétes álláspontokon lévők odamentek egymáshoz, folytatták a beszélgetést, nem pedig külön vonultak, és fújtak egymásra. Több hozzászóló is emlékeztette a plénumot, hogy az Úr országáért és dicsőségéért “küzdenek”, és ezt tartsák szem előtt. Negyedszer, azt is jó volt látni, hogy egy ilyen megszerveződött, érett egyház, mint az OPC, is ugyanúgy bűnös emberekből áll, akik hibáznak, nem látnak dolgokat, vagy néha szemellenzősek. Ám jó, hogy az Úr kegyelme pont ilyen embereknek adódott, mint amilyenek mi is vagyunk.

Tehát mindent mérlegelve, mégiscsak örülök, hogy presbiteriánus vagyok. Ez az egyházkormányzati rendszer sem tökéletes, néha nem túl hatékony, de még mindig a legjobb egyensúlyt képviseli abban, hogy mindenki hozzászólhasson az egyház fontos ügyeihez.

Ami még megkapó a zsinattal kapcsolatban, hogy egy mély lelkiség hatja át az üléseket. Ha egy beszámolót osztanak meg, amiben pl. új gyülekezetplántálásokról van szó, utána imádkoznak, és hálát adnak az Úr munkájáért. Vagy ott volt egy idős lelkész, aki több mint 30 év munka után vonult vissza a belmissziós bizottság éléről. Nemcsak annyi történt, hogy megválasztották a helyére a következő elnököt. Hanem képeket vetítettek az elmúlt harminc évi szolgálatáról, imádsággal bocsátották el, és mindenki felállva és tapsolva köszönte meg az egyház felé tett eddigi szolgálatát. Megható volt a hála és a törődés, amit ezek a gesztusok kifejeztek.

Felteszek még pár képet a Wheaton College-ról. Ma sütött a nap, így a képek is előnyösebbek. Reggel énekeltünk egy nagyon szép éneket (kotta), erről is teszek fel egy videót – remélem, nem unjátok.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s