Észak-Amerika, 11. nap: a nyugalom napja

Ha vasárnap, akkor istentisztelet. Ha istentisztelet, akkor mindjárt kettő. Legalábbis ezen a vidékeken a református gyülekezetek döntő részében két istentiszteletet tartanak, délelőtt és délután (este) is egyet-egyet.

Délelőtt Billt kísértem le egy messzebb lévő gyülekezetbe – ugyanis az itteni lelkészek is hozzánk hasonlóan próbálják a nagyobb konferenciák, egyházi összejövetelek után a helyettesítés adta előnyöket kihasználni. Így Bill gyülekezetébe is jött egy-egy lelkész délelőtt és este, és neki is két helyre kellett mennie. Az elosztást, hogy ki hova menjen az egyházkerület szintjén központilag végzik, egyszerűbb így.

A gyülekezet, amibe mentünk, közepes-nagyobb létszámú volt, ami itt azt jelenti, hogy kb. 300-400 fő lehetett az istentiszteleten. Az istentisztelet előtt szóltam pár szót a gyülekezethez, majd Bill a Préd 2:1-11-ből prédikált egy elgondolkodtató igehirdetést.

“Azt mondtam a szívemben: rajta, próbálkozz a vigassággal, hogy lásd meg, mi a jó! És íme, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondtam: bolondság! A vigasságról pedig: mit használ az! Elhatároztam szívemben, hogy borivásra adom magam – persze úgy, hogy szívemet a bölcsesség vezesse –, és kipróbálom ezt a bolondságot, míg meg nem látom, hogy mi az, amit a legjobb tenniük az emberek fiainak az ég alatt életük minden napján. […] Nem tagadtam meg szememtől, bármit is kívánt, és nem vontam meg szívemtől semmi vigasságot; hanem szívem örvendezett minden jónak, amit munkámmal gyűjtöttem, hiszen ez volt a jutalmam minden erőfeszítésemért. De amikor ránéztem minden művemre, amelyet kezem alkotott, és munkámra, amelyet fáradsággal végeztem: íme, mind hiábavalóság és szélkergetés volt az, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (2:1-3, 10-11)

Ebben a részben azt olvassuk, hogy Salamon minden erejével és rendelkezésre álló lehetőségével megpróbálja a boldogságot keresni. Keresi ezt a vigasságban, a munkában, az élvezetekben, a társaságban, a művészetekben – mindenben. Mégis, amit a végén levon, az szomorú, akár elcsüggesztő. Minden csak hiábavalóság és szélkergetés volt! Első olvasásra elég depressziós igerész. Mi értelme akkor az életnek?

Bill először is arról beszélt, hogy a Prédikátor könyvének egyik kulcs szava a “hiábavalóság” (angolul vanity, héberül hebel, amiből az Ábel név is ered). Vannak akik ezt a szót értelmetlenségként magyarázzák, mintha az öreg Salamon itt azt mondaná, hogy semminek sincs értelme. Ehhez képest Bill azt az álláspontot fogadja inkább el, hogy a “hiábavaló” inkább “tűnékenyt, átmenetit” jelent. A fő gondolat tehát nem az, hogy a munka, szórakozás, művészet, barátok stb. nem adhatnak örömet, hanem hogy ez sosem lehet tartós ezen a földön. Ha azt tűzzük ki életcélul, hogy “boldogok legyünk”, akkor sose fogjuk igazán elérni. Miért? Azért, mert ez a vágy mindig egyfajta meg nem elégedettségből származik. Ha mindenáron boldog akarok lenni, azt jelenti, most nem vagyok boldog. És kitűzöm, hogy ha ezt a dolgot megkapom, vagy azt a másikat megszerzem, és azt gondolom, majd akkor boldog leszek, akkor mindig tévedni fogok. Mert utána újra lesz öt vagy tíz dolog, amire úgy érzem szükségem van. És újra kezdődik előlről az elégedetlenség-boldogságkeresés ciklusa.

Azt kell megértenünk, hangsúlyozta Bill, hogy a lelkünk boldogsága sokkal nagyobb dolog annál, hogy ezen földi dolgok által megszerezhetnénk. A boldogságot egyedül Isten adhatja meg. És ez jó hír, bármennyire komornak tűnik ez a szakasz. Mert azt jelenti, hogy Isten oldalán nem minden hiábavalóság és szélkergetés. Ha Istent keresem, akkor Őt, és az Ő oldalán a boldogságot is megtalálom.

Gondoljunk csak Jézusra! Nála boldogabb ember nem volt a földön. Mégis, sosem látjuk, hogy a saját boldogságát kereste. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Máté 20:28). Az ő szolgálata azt jelenti, hogy megnyílt újra előttünk a kapu Isten felé. Jézus élete, halála és feltámadása árán van bűnbocsánat. És Jézus nyomdokába lépve, nem a magam boldogságát, hanem a vele való kapcsolatot előtérbe állítva megtaláljuk az utat az igazi boldogsághoz.

Az esti istentiszteleten Bill gyülekezetében hallgattam a vendégigehirdetőt. A gadarai megszállott történetéből (Máté 8:28-34) szólt a prédikáció, és csak egy gondolatot emelnék ki. A történet egyik legfurcsább pontja a démonok kiűzése a disznónyájba, és a mintegy kétezer disznó tengerbe rohanása. Miért volt erre szükség? – kérdezhetnénk. Az igehirdető azt mondta, hogy Jézus úgy választotta, hogy ez legyen az ára a démonok által megszállt két ember megváltásának. Ez egyúttal teszt is volt a város lakói számára: saját vagyonuk fontosabb nekik, vagy két honfitársuk szabadulása? Az ottlakók sajnos az előbbit érezték égetőbbnek, ezért könyörögve kérték Jézust, hogy menjen el tőlük. De nekünk mennyit ér saját magunk vagy mások lelke? Hajlandók vagyunk-e a megtakarításunk vagy életszínvonalunk növelését, saját kényelmünket vagy szórakozásunkat, gondosan megtervezett hétvégénket vagy vakációnkat feláldozni, ha emberek lelkéről van szó?

Csak pár képet készítettem, mindet a templomról, ahol délelőtt voltunk. Holnap utazom New York-ba, és onnan szerdán haza.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: