USA, 2019. március 29.: Testvérek között

A hátralévő két-három napom a korábbiakhoz képest csendesebb. Greenville-ben vagyok, csak a környéken belül utazok, és az időm nagy részét az egyik nagy helyi könyvtárban, a Bob Jones egyetemének létesítményében töltöm, ahol anyagot keresek az épp aktuális kurzusomhoz és dolgozatomhoz. Nem olyan téma, amiről érdekesen lehet írni, nem igaz?

Azért mégis próbálok írni. 🙂 Az egyik előnye ezeknek a nyugodtabb napoknak, hogy kicsit jobban beleláthatok az itteni gyülekezetek életébe. Mélyebben annál, mint amit az jelent, hogy megjelenek vasárnap, találkozok a lelkészekkel, presbiterekkel vagy a missziós bizottsággal. Pár napra kicsit a Woodruff Road gyülekezet életének részévé váltam: szerdán elmentem az imaközösségre, csütörtökön a férfialkalomra, ma este pedig egy testvéri összejövetelre.

No, de vegyük sorjába! A szerdai imaközösség különös volt – talán azért, mert pár dologban áttért az általunk megszokottól. Nem csupán imádkozni gyűltek össze, hanem előtte volt egy rövid tanító jellegű alkalom. Most Dan, az egyik lelkész az imádság-jellegű zsoltárokról tart egy sorozatot, ezúttal a 8. zsoltár volt soron. Máskor pedig vagy misszionáriusok beszámolóit hallgatják (ha éppen van kit), vagy a teológiáról érkező diákok beszélnek. De ezt minden esetben igyekeznek 20-25 percbe sűríteni. Ezután az alkalmat vezető lelkész röviden ismerteti az új vagy különösebb imakéréseket, és sor kerül az imádkozásra. Az alkalom előtt mindenki kap egy kis füzetet, ebben vannak az imakérések – általában rövid magyarázattal ellátva. Plusz ha a gyülekezet által támogatott misszionáriusok beszámolót írtak, azokból is ki-ki vehet magának. Az “imafüzet” elég részletes: alaposan felsorolja a gyülekezeten belüli, missziós vagy éppen fizikai szükségeket és hálaadásokat. Nem csupán az imaközösségre, hanem hétközbeni használatra is készül. Az imaközösség része pedig érdekes: hogyan lehet megoldani egy nagyobb gyülekezetben, hogy mindenki imához jusson, ne csak kevesen? Itt úgy oldják meg – és máshol is láttam hasonlót -, hogy kb. 5-7 fős csoportokat alakítanak (férfiak és nők külön), és ezek a kis csoportok a nagy terem különböző részeibe húzódnak, és egyszerre imádkoznak. Mindez kaotikusnak tűnhet, de valójában elég jól működik: mivel a kiscsoportok közel vannak egymáshoz, a többi csoport imádsága inkább egy alapzaj, de nem zavaró tényező. Az imádság végét egy akkorddal jelzik, és ezután egy záróének következik. Ami különösen figyelemreméltó, hogy mindezzel együtt is az imaközösség 50-60 perc alatt befejeződik: kb. 20-25 perc a tanítás, 20-25 perc a konkrét imádkozás – és a kiscsoportoknak hála mindenki szóhoz jut, és nincs az az érzése, hogy feltétlenül rohanni kell. Tény, hogy az amerikaiak szervezésben hatékonyak tudnak lenni, és tudják időben lezárni az alkalmakat – tekintettel lévén az emberek idejére.

A csütörtöki élményem egy férfialkalom volt. A férfialkalom egyfajta olvasóklubként működik: hetente találkoznak a férfiak ebédidőben egy (jó) órára. Mindig van egy adott kiszemelt könyv, amiből egy fejezetet olvasnak e – így általában 4-5 könyvvel végeznek egy év során. Az alkalmat vezető röviden összefoglalja az általa fontosnak tartott gondolatokat, majd az alapján beszélgetnek, és egy imádsággal zárják le. Ezután következik az ebéd, ami alatt pedig aktuális, személyes dolgokat osztanak meg egymással. A mostani alkalom kivételes volt abban a tekintetben, hogy tizenegyen voltunk, a szokások kb. 7-8 fő helyett (több ilyen alkalom is működik), de még így is egy órába belefértünk. Volt, akinek ez sem fért bele a munkaidejébe, ő csak a megbeszélés részére maradt, az ebédet kihagyta. Ismét csak: igei tartalom és testvéri közösség – minden héten.

Ma este pedig Davidék pár gyülekezeti családot meghívtak magukhoz. Újra, semmi különös dolog – csupán vendégszeretet és testvéri beszélgetés egy finom vacsora fölött. Semmi olyan, ami új lenne vagy amit ne csinálnánk. De kívülálló szemlélőként jó volt szembesülni azzal, hogy ezek a kis, észrevétlen, sokszor említésre sem kerülő dolgok mennyire fontosak a gyülekezet életében. A barátságok és testvéri kapcsolatok nem mély, többórás beszélgetések által fonódnak szorossá. Azok is kellenek, sőt elengedhetetlenek a barátságban – de nem fognak igazán létrejönni, ha nincsenek meg az apró, mindennapos gesztusok: az, hogy felhívom a másokat, vagy elhívom magamhoz; hogy érdeklődök az élete, aktuális helyzete felől, és figyelmesen meghallgatom; hogy hétköznapi körülmények között együtt vagyunk, és magunkat adjuk a testvéreknek. Vannak életmentő műtétek, de az életet azok magukban nem képesek megtartani – szükség van az állandó lélegzésre, mindennapos étkezésre és pihenésre. Akárcsak a gyülekezetben is a rendszeres alkalmakon és rajtuk kívül való találkozásokra. Bátorítson az Úr mindannyiunkat, hogy ezekben a kicsinek tűnő dolgokban kitartsunk, és rendszeres közösségben legyünk az Úrral és egymással!

Most tényleg csak pár(atlan) képem van. Az Úr Veletek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s