2020. március 7.: Meglepetések

Hogyan lehet egy nap alatt eljutni Athénba, Rómába, Brémába és Oxfordba? Egyszerű: kocsival. Csak Amerikában kell lenni hozzá… Miután tegnap szerencsésen földet értem Atlantában, kocsira kellett váltanom, hogy elérjek Birminghambe. E bő kétszáz kilométeres utam során olyan városok mellett haladtam el, mint Rome, Athens, Bremen és Oxford. Az USA még a városnézést is sokkal egyszerűbbé teszi. 🙂 Európaiakként persze értetlenül állunk e városnevek előtt: számunkra Athén az Akropolisszal, Bréma pedig a muzsikusokkal fonódik egybe és nem (számunkra) ismeretlen georgai kisvárossal. Persze az elnevezések mögött mindig áll valami. Athén esetében a cél egy egyetemváros létrehozása volt Platón és Arisztotelész ókori mintája nyomán – meglehetősen nagy sikerrel. A Róma nevet a városnak az olaszországi anyavároshoz hasonló kies dombos-folyós elhelyzkedése hozta meg. Az első telepesek még az újhazában sem tudtak sokszor elszakadni az otthoni példáktól – és így ezek az ismerős nevek emlékeztetnek arra, hogy emberekként mennyire belénk van írva, hogy a látott mintákat és példákat kövessük. Márcsak ezért is fontos, hogy keresztyénként sokszor legyen az Úr Jézus előttünk olvasásban, hallgatásban, gondolatainkban – hogy ne csak névlegesen, hanem ténylegesen is hasonlítsunk őrá. Elrettentő példaként pedig álljon előttünk Budapest, a hét épületből álló georgai porfészek, amely település nevét kicsinysége miatt a főúton nem is jelölik. Hát, nem tölt el a legnagyobb megelégedettséggel, hogy fővárosunk nevét viseli…

De térjünk vissza Birminghamhez, Alabama állam legnépesebb városához. Egy idős lelkész meghívására jöttem ide, akivel tavaly találkoztam. Az ok egy gyülekezet, a Briarwood Presbiteriánus Gyülekezet, amely a legnagyobb konzervatív presbiteriánus felekezet (PCA) legnagyobb gyülekezete. A gyülekezetről majd holnap írok, most nézzük meg az embert, aki miatt itt vagyok.

Wayne-nek hívják azt a nyolcvanéves lelkészt, aki a hétvégére a házába fogadott. A vele való megismerkedésem leginkább ahhoz hasonlítható, ahogy egy hagymát pucolva az ember újabb és újabb rétegeket fedez fel – megosztom veletek is, mert számomra nagyon tanulságos volt.

Tavaly tavasszal egy konferencián futottam össze először vele. Úgy mutatták be nekem, mint egy mianmari (burmai) misszionáriust, aki az elmúlt húszonkét évben életét arra adta, hogy lelkészeket képezzen ebben a szegény országban. Burma volt az az ország, ahol Adoniram Judson, a híres misszionárius tevékenykedett (életéről magyar nyelven is jelent meg könyv). Mint ismeretes, ez a buddhista ország rendkívül elzárkózó volt a keresztyénséggel szermben, Adoniram Judsonnak hét évig kellett munkálkodnia, míg meglátta az első burmai megtérőt. E tekintetben nem sok változott az elmúlt kétszáz évben. Ami keresztyénség maradt az országban, az is teljesen háttérbe szorult, leginkább az ország legelmaradottabb, hegyi falvaiban található. Waynes az elmúlt két évtizedet ezen falusi, teológiailag képzetlen lelkészek és teológia iránt érdeklődő fiatalok képzésének szentelte.

Az “ismerkedés-hagyma” következő rétegét októberben értük el, amikor Wayne feleségével együtt Budapesten utazott keresztül, és összefutottunk egy rövid találkozóra. Mint kiderült, városunk nem volt ismeretlen Wayne számára. 1988-tól ugyanis misszionáriusként dolgozott Kelet-Európában. Bécsben volt a központja egy missziós társaságnak, amihez 65 család tartozott. Wayne feladata az volt, hogy a “keleti blokk” országait járja, és lelkészeket tanítson. Két-háromhetes körutakat szervezett, ami közben 15-20 helyszínt látogatott meg, általában otthonokat, ahol különböző hátterű lelkészek gyűltek össze, és próbálta őket bevezetni a református teológiába. Különösen sokat munkálkodott Magyarországon és Romániában, ahol az ilyen összejövetelek akkor még nem voltak engedélyezettek. Ezzel együtt keresztyén könyveket és Bibliákat csempészett be ezekbe országokba. Idővel újabb országokat jelöltek ki számára: Oroszország, Lettország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, és így tovább. Majd a kilencvenes évek végétől Burna és Dél-Kína lett az új szolgálati területe. Feladata szinte mindenhol azonos volt: a református hit alapigazságainak tanítása, alkalmazása és a szívre helyezése. Ennek érdekében főleg a Római levelet, a Westminsteri Hitvallást, egyháztörténelmet és személyes tanítványképzést tanított. Egy olyan emberről van tehát szó, aki képben van a mi közép- és kelet európai valóságunkkal, annak hitbeli és egyházi vonatkozásaival. Amikor egyházunk történelméről, a hitvalló egyház fontosságáról beszéltem, teljes szívével egyetértett vele. Azonos alapokon állunk, ezért is hívott meg az itteni gyülekezetbe, hogy bemutasson nekik minket, és kapcsolatot építhessünk.

A harmadik rétegre tegnap estéig vártam, amikor is kiderült erről az egyszerű misszionáriusról, hogy elég későn, negyvenéves korában lett lelkész. Kérdeztem, hogy mit csinált előtte? – Egyetemi professzor voltam. – jött a válasz. Mint kiderült, vegyészként diplomázott, majd utána négy évig a haditengerészetben szolgált egy speciális, fegyvertesztelő laborban. Ezután biokémiából doktorált, és tanított sokakat professzorként. Már az egyetem alatt is foglalkozott a diákokkal, és bibliakört tartott nekik – és fokozatosan meggyőződött arról, hogy Isten lelkészi szolgálatra hívja. Így otthagyta az állását, 37 évesen beült az iskolapadba újra, elvégezte a teológiát, majd Georgia államban plántált egy gyülekezetet a semmiből. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, semmi kapcsolat vagy elkezdett munka nem volt azon a területen, amikor a kerületi zsinat kérésére Wayne vállalkozott egy új gyülekezeti munka elkezdésére. Így minden erejével igyekezett emberekkel kapcsolatot építeni, majd miután volt elég kapcsolat, bibliaórákat tartott, amiket pár hónap múlva követte az istentisztelet beindítása. Személyes bizonyságtétel, tanítványképzés és a Szentírás prédikálása – ezek voltak a munkája sarokkövei. Az Úr megáldotta fáradozásait, így amikor Európába költöztek misszionáriusnak, a gyülekezetbe mintegy kétszázan jártak. Mindez nem az embert dicsőíti, hanem a növekedést adó Istent, mégis megragadó volt hallani a tapasztalatait. Módszereiben nem volt semmi új, ám nem is itt a titok, hanem belül: a Krisztus szeretetén meginduló, azt hirdetni akaró és azon meginduló szívben.

Wayne otthona még egy meglepetést tartogatott. Reggel minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült meleg vizet varázsolnom a csapból. Így hidegben zuhanyoztam. Mindez bizonyára a mianmari misszionárius gyöngéd emlékeztetője volt, hogy Isten szolgájának nem kell mindig kényelemben élnie. 🙂

Pár kép a szállásom környékéről, amerikai “kis” autókról, az imaközösségről és egy reggelizőhelyről, amely igazi amerikai hangulatot áraszt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s