2020. március 13.: Szükséghelyzet

Nem könnyű a változással együtt élni. Ha valamit, ezt a tanulságot leszűrhettük az elmúlt napok eseményeiből. Egy hete, amikor Amerikába megérkeztem, Magyarországon tíz alatti COVID-19-es megbetegedés volt, az USA-ban arányosan még alacsonyabb számokról tudósítottak. Vasárnap lezárták Lombardiát tizenhatmillió emberrel. Két nap múlva az egész hatvanmilliós országot. Azóta sorra jelentettek be szükségállapotot a világ országai, többek között Magyarország, és ma az Egyesült Államok is. Egy hete ehhez hasonló intézkedéseket elképzelhetetlennek tartottunk volna, mára pedig kezdtük megszokni, hogy jó ideig még együtt kell élnünk velük. Értékelni nem tudom és nem is akarom a kialakult helyzetet. Viszont pár személyes tanulságot azért levonhatok.

Először is nehéz szembesülni azzal, hogy milyen törékeny az életünk. Egyik nap még lázasan gondolkozom a jövő hét konferenciáján és az ott tartandó beszédemen, pár nap múlva pedig ezek már az agyam legtávolabbi zugába kerülnek, és az foglal le, hogy vajon haza tudok jutni-e egyáltalán. És mindez összehasonlíthatatlan azzal a drámai változással és félelemmel, akik a járvány sújtotta területeken élnek, életük egyikről-napról a másikra felfordul, és a túlélés a tét. Isten kezében vagyunk, nem mi, hanem Ő uralja ezt a világot, és visszaveheti jólétünket, terveinket, sőt életünket bármelyik nap. Ám keresztyénként mindennek nem szabad elkeserítenie. Mert a mi mennyei Atyánk teljesen és valóságosan jó – még a legnehezebb körülmények között is. Az egyik előadásban hangzott el egy idézet – a szerzőre sajnos nem emlékszem -, miszerint Isten a nehézségeket arra is használja, hogy magához vonjon rajtuk keresztül. Valószínűleg (remélem), hogy többet imádkoztunk az elmúlt napokban. Mert amikor emberi magabiztosságunk, életünk feletti uralmunk, eltervezett módon alakuló életünk megtörik, akkor jobban kezdjük látni Istent. Akkor jobban megértjük, hogy mi teremtmények vagyunk, por és hamu – és Ő az Úr. És ha ez így van, ki máshoz mehetnénk, ha nem hozzá?

Másodszor pedig arra is késztet a jelenlegi helyzet, hogy Isten hatalmának gondolkodjunk. „Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz? Az ÚR ott van szent templomában, az ÚR trónját a mennyekben van.” (Zsolt 11:3-4) Amikor megrendül civilizációnk alapja, csupán egy valamiben bízhatunk: hogy van egy Isten, aki a káosz közepette is kezében tartja a világot. Ha ezt a hitet elvetjük, teljes elkeseredés és kilátástalanság lesz a végünk. De a Biblia azt mondja, hogy van egy Úr, aki a zűrzavar közepette is templomában ül és trónjáról igazgatja a világot. És akit buzgón megszólíthatunk, naponta többször is, mert hallja kiáltásunkat, és atyai szeretettel jön a segítségünkre. A Bibliában azt látjuk, hogy a nagy, nemzetek életét érintő felforduláshoz sosem véletlenek voltak, hanem Isten tervének szolgálatában álltak. A bírák korabeli vereségek, az asszírok és babiloniak pusztítása, Róma igája mind-mind arra ébresztgette Isten népét, hogy „se nappal, se éjjel, soha ne hallgassanak! Ti, akik az URat emlékeztetitek, ne nyugodjatok! Ne hagyjatok nyugtot neki, amíg helyre nem állítja, és dicséretessé nem teszi Jeruzsálemet e földön. (Ézs 62:6-7) A mostani időt Isten a buzgó imádságra és embertársaink emlékeztetésére adta. Arra, hogy mutassunk feléjük Isten szeretetéből, és egyúttal világosság tegyük, hogy meg kell békülniük az Úrral. A dolgok nem csúsztak ki Isten kezéből. Ám ennek mégsem passzivitására, hanem aktív hitéletre kell sarkallnia minket.

Ha nincsenek ilyen emlékeztetők, akkor lelkileg ellustulunk, lelassulunk, és jólétünkben elkényelmesedett és megmerevedett emberekké válunk. És ebben jó emlékeztető Amerika. Isten megáldotta ezt a népet jóléttel és gazdagsággal. Ám a társadalom egésze nem igazán tud élni mindezzel. Ma elmentem Daviddel és Vickievel, a szállásadóimmal egy lakókocsi-kiállításra. Az ott lévő lehetőségeket, luxust és árakat nem tudjuk elképzelni. Készítettem egy videót az egyik lakókocsiról, ami akciósan többe került, mint a most vásárolt pesti gyülekezeti ház. Nehogy félreértsük! Nem a gazdag amerikaiakat akarom lenézni vagy rajtuk élcelődni. Nem minden amerikainak az álma az, hogy ilyen lakókocsiban éljen – mint ahogy egész egyházunk a bizonyíték az ottani keresztyének állhatatos adakozására. Hasonló magatartás („jólétedben nem tudod, mit csinálj”) mondható el a gazdag svájciakról, németekről vagy magyarokról is. Nem gondolom, hogy jobban csinálnánk, ha mi is hasonló helyzetben lennénk. Mindez egy általános emberi illusztráció, hogy milyen könnyen el tudjuk veszteni a kapcsolatot a való élettel, az igazi problémákkal. És Isten az Ő nagy szeretetében ad nekünk emlékeztetőket, hogy lelki életünk ne tunyuljon el végleg. Remélem, hogy ez a mostani kivételes helyzet emlékeztet minket arra, hogy Isten követei vagyunk ebben a világban, és aktívabb lelki életet tudjunk élni a keresztyén életünk minden területén.

Isten kegyelméből a hazautazásom is megoldódott. Sikerült holnap estére átfoglalnom az utamat, így – ha az Úr is akarja – vasárnap délután már Magyarországon lehetek. Addig is igyekszem hírt adni. Nagyon köszönöm az imádságaitokat – hálás vagyok, hogy testvéretek lehetek.

2020. március 10.: Kék emberek

Sajnos csak röviden tudok írni most. Elkezdődött a konferencia Greenville-ben, ami azt jelenti, hogy reggeltől estig előadások vannak. A szünetekben pedig a szám jár: igyekszem frissen tartani a kapcsolatot a régebbi ismerősökkel vagy új ismeretségeket szerezni a jelenlevő 3-400 lelkész közül. Mire este hazaértem, nem nagyon voltam képes értelmes mondatokat alkotni. Még jó, hogy úgy tűnik, írásban kicsit jobban sikerül. 🙂

A konferenciáról szeretnék majd később írni. Az átfogó cím a következő: “Az egyház: Isten gyermekeinek anyja”. Nagyon áldásosak voltak eddig az előadások, ebből szeretnék megosztani veletek majd több mindent.

Ám addig is legalább némi érdekességgel hadd szolgáljak. Múlt vasárnap nemcsak a Briarwood gyülekezetben voltam, hanem meglátogattunk egy 150 km-re lévő másik gyülekezetet is. Ez a Montgomeryben, Atlanta állam székhelyén lévő prominens presbiteriánus gyülekezet. Hát, mit ne mondjak, bár láttam pár nagy gyülekezetet, de ez annak ellenére is lenyűgöző volt. 1891-ben alapították a gyülekezetet 32 taggal, ami mára mintegy 1.300 főre duzzadt. Mint írtam, a gyülekezet prominens, tagjai közül sokan a város előkelő rétegéhez tartoznak. Istennek hála ez az anyagi és társadalmi erő nem csupán az épületek szépségén látszik meg, hanem a mai napig egy hitvalló, az istentisztelet tisztaságát komolyan vevő, missziót nagy erőkkel támogató, lelkileg eleven gyülekezet. Ahogyan Mózes mondta Józsuénak a hetven vén különválasztásakor: “Bárcsak az Úr egész népe próféta volna!” (4Móz 11:29), úgy mondhatjuk most is, hogy bárcsak minden gyülekezet ilyen hűségesen tudna növekedni! Volt különben egy kifejezés, amit vendéglátóm erre a helyre alkalmazott: “blue blood old money”, amit valahogyan így adhatnánk vissza: olyan kékvérűek (előkelő emberek), akik a pénzüket nem most keresték.

És ha már a kék vérnél tartunk, egy másik érdekes történetet hallottam, ezúttal Kentuckyból. Egy Fugates nevű családról van szó, akik egy ritka genetikai betegség miatt kék árnyalatú bőrrel születtek (akit érdekel, angolul itt olvashat róla még). És a kéket tényleg szó szerint értsétek – nézzétek csak meg a lenti képeket. Mindezek fényében most már máshogyan gondolok a kékvérűekre. 🙂

2020. március 8.: Briarwood

A tegnapi írásomban nem nagyon ejtettem szót a szombat reggeli imaközösségről. A birminghami jámbor férfiak szombat reggel 7-kor (!) találkoznak imaközösségre – a város különböző helyszínein, 2-3 család házában. Összejönnek, megbeszélik az aktuális imakéréseket a gyülekezetben és személyes életükben, és utána közösen imádkoznak. A tegnapi alkalmon kb. 15-en vettek részt, az imaközösséget aztán három kisebb csoportra bontották le. Majd ezt követően együtt reggeliztek, kávéztak, beszélgettek – a reggel első két óráját, mint Isten emberei töltötték együtt.

A fenti kép ezen az imaközösségen készült, ám amiért érdekes, hogy a kép közepén, a tv mellett áll egy idősebb bácsi. Ő Frank Barker, a Briarwood gyülekezet alapító lelkésze. Nyolcvannyolc éves, és mint látjátok, még mindig aktív. A gyülekezet vezetéséből visszavonult, de vezeti még a férfi imaközösséget, otthoni bibliaórákat, tanít a teológiai szemináriumon, és alkalmanként prédikál. Azt hiszem, sokan beérnénk ennyi energiával ebben az életkorban.

Amiért érdekes a Briarwood Gyülekezet, hogy mint látjátok, nem egy idős gyülekezet (amerikai mércével mérve persze). Hatvan évvel ezelőtt, 1960 nyarán kérték fel Frank Barkert, hogy egy új gyülekezet alapításába fogjon ezen a környéken. Az első istentiszteletet még egy bevásárlóközpontban tartották, majd az Úr fokozatosan növelte a gyülekezetet. Majd keresztyén iskolát indítottak, amit gimnázium és teológiai szeminárium alapítása is követett. Ez a viszonylag friss gyülekezet pár évtized alatt a PCA (nagy konzervatív presbiteriánus egyház) első számú gyülekezetévé, “zászlóshajójává” vált. Jelenleg 4.500 úrvacsorázó tagja van. Délelőtt kettő, délután egy istentiszteletet tartanak. A mi viszonyainkhoz képest felfoghatatlan méretű és hatású gyülekezet.

Már a kezdetektől fogva nagy hangsúly fektettek a misszióra, a gyülekezet indulása után hat évvel már elkezdtek misszionáriusokat támogatni világszerte. Jelenleg a gyülekezet évente mintegy kétmillió dollárt fordít csak ilyen célra.

Megkérdeztem Wayne-t, hogy emberileg mi volt Fran Barker sikerének a titka? Nyilván óriási kulturális különbségek vannak az alabamai Birmingham és mondjuk a mi országaink között. Itt a mai napig is általános, hogy az emberek rendszeresen templomba járnak. Nem zárkóznak el annyira a vallás dolgaitól, sokkal könnyebben lehet velük kapcsolatba lépni, gyülekezetbe elhívni, mint nálunk. De Amerikában is csak nagyon kevés gyülekezetalapítás lesz ilyen mértékben sikeres. Nyilvánvaló, hogy Isten áldja meg a munkát, a Szentlélek adja a növekedést, nem emberi módszerek. De mégis mi az, amit használt az Úr Briarwood esetében?

Wayne három dolgot említett. Egyrészt a lelkész kemény munkamorálját. Ahogy írtam, ez még nyolcvannyolc éves korában is látszik. Frank Barker fáradhatatlanul szolgált hatvanöt éven keresztül lelkészként, ott ahol szükség volt rá. Másrészt Wayne szerint elengedhetetlen volt Frank igehirdetési módszere. Mindig a Szentírás könyveiből prédikált, egyik igerész után a következőt véve (ún. lectio continua). Az igehirdetései érthetők voltak, és alkalmazottak – ahogy Wayne mondta a szívet célozták meg és érték el. Ez a következetes, Bibliából merítő, annak elengedhetetlenségét hangsúlyozó prédikálás vetette meg Briarwood alapját. Harmadszor pedig a kezdetektől fogva nagy hangsúly volt a személyes bizonyságtételen és evangelizáláson. Mindez nemcsak egy függelék volt a gyülekezet életében, nemcsak egy pont a “keresztyénként ezt is tennünk kell” listán. Hanem a lelkész maga is élen járt a Krisztusról való beszéden, és ezt hirdette a gyülekezetnek is. Egyszer megkérdezték a feleségét: “- Azt tudjuk, hogy Frank milyen a szószéken, de árulja el, milyen az otthonában, amikor más nem látja?” A felesége így válaszolt: “- Pontosan ugyanolyan.” Ezt a hangsúlyt láthatjuk a misszió kezdetektől fogva való támogatásában is. Ha tanulni akarunk tőlük, ezt tanulhatjuk.

Most elköszönök, mert holnap is korán kell kelnem, elég hosszú autóút vár rám, mire Greenville-be érek. Legközelebb majd onnan jelentkezem. Pár képet azért közreadok a gyülekezetről és a templomról.

2020. március 7.: Meglepetések

Hogyan lehet egy nap alatt eljutni Athénba, Rómába, Brémába és Oxfordba? Egyszerű: kocsival. Csak Amerikában kell lenni hozzá… Miután tegnap szerencsésen földet értem Atlantában, kocsira kellett váltanom, hogy elérjek Birminghambe. E bő kétszáz kilométeres utam során olyan városok mellett haladtam el, mint Rome, Athens, Bremen és Oxford. Az USA még a városnézést is sokkal egyszerűbbé teszi. 🙂 Európaiakként persze értetlenül állunk e városnevek előtt: számunkra Athén az Akropolisszal, Bréma pedig a muzsikusokkal fonódik egybe és nem (számunkra) ismeretlen georgai kisvárossal. Persze az elnevezések mögött mindig áll valami. Athén esetében a cél egy egyetemváros létrehozása volt Platón és Arisztotelész ókori mintája nyomán – meglehetősen nagy sikerrel. A Róma nevet a városnak az olaszországi anyavároshoz hasonló kies dombos-folyós elhelyzkedése hozta meg. Az első telepesek még az újhazában sem tudtak sokszor elszakadni az otthoni példáktól – és így ezek az ismerős nevek emlékeztetnek arra, hogy emberekként mennyire belénk van írva, hogy a látott mintákat és példákat kövessük. Márcsak ezért is fontos, hogy keresztyénként sokszor legyen az Úr Jézus előttünk olvasásban, hallgatásban, gondolatainkban – hogy ne csak névlegesen, hanem ténylegesen is hasonlítsunk őrá. Elrettentő példaként pedig álljon előttünk Budapest, a hét épületből álló georgai porfészek, amely település nevét kicsinysége miatt a főúton nem is jelölik. Hát, nem tölt el a legnagyobb megelégedettséggel, hogy fővárosunk nevét viseli…

De térjünk vissza Birminghamhez, Alabama állam legnépesebb városához. Egy idős lelkész meghívására jöttem ide, akivel tavaly találkoztam. Az ok egy gyülekezet, a Briarwood Presbiteriánus Gyülekezet, amely a legnagyobb konzervatív presbiteriánus felekezet (PCA) legnagyobb gyülekezete. A gyülekezetről majd holnap írok, most nézzük meg az embert, aki miatt itt vagyok.

Wayne-nek hívják azt a nyolcvanéves lelkészt, aki a hétvégére a házába fogadott. A vele való megismerkedésem leginkább ahhoz hasonlítható, ahogy egy hagymát pucolva az ember újabb és újabb rétegeket fedez fel – megosztom veletek is, mert számomra nagyon tanulságos volt.

Tavaly tavasszal egy konferencián futottam össze először vele. Úgy mutatták be nekem, mint egy mianmari (burmai) misszionáriust, aki az elmúlt húszonkét évben életét arra adta, hogy lelkészeket képezzen ebben a szegény országban. Burma volt az az ország, ahol Adoniram Judson, a híres misszionárius tevékenykedett (életéről magyar nyelven is jelent meg könyv). Mint ismeretes, ez a buddhista ország rendkívül elzárkózó volt a keresztyénséggel szermben, Adoniram Judsonnak hét évig kellett munkálkodnia, míg meglátta az első burmai megtérőt. E tekintetben nem sok változott az elmúlt kétszáz évben. Ami keresztyénség maradt az országban, az is teljesen háttérbe szorult, leginkább az ország legelmaradottabb, hegyi falvaiban található. Waynes az elmúlt két évtizedet ezen falusi, teológiailag képzetlen lelkészek és teológia iránt érdeklődő fiatalok képzésének szentelte.

Az “ismerkedés-hagyma” következő rétegét októberben értük el, amikor Wayne feleségével együtt Budapesten utazott keresztül, és összefutottunk egy rövid találkozóra. Mint kiderült, városunk nem volt ismeretlen Wayne számára. 1988-tól ugyanis misszionáriusként dolgozott Kelet-Európában. Bécsben volt a központja egy missziós társaságnak, amihez 65 család tartozott. Wayne feladata az volt, hogy a “keleti blokk” országait járja, és lelkészeket tanítson. Két-háromhetes körutakat szervezett, ami közben 15-20 helyszínt látogatott meg, általában otthonokat, ahol különböző hátterű lelkészek gyűltek össze, és próbálta őket bevezetni a református teológiába. Különösen sokat munkálkodott Magyarországon és Romániában, ahol az ilyen összejövetelek akkor még nem voltak engedélyezettek. Ezzel együtt keresztyén könyveket és Bibliákat csempészett be ezekbe országokba. Idővel újabb országokat jelöltek ki számára: Oroszország, Lettország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, és így tovább. Majd a kilencvenes évek végétől Burna és Dél-Kína lett az új szolgálati területe. Feladata szinte mindenhol azonos volt: a református hit alapigazságainak tanítása, alkalmazása és a szívre helyezése. Ennek érdekében főleg a Római levelet, a Westminsteri Hitvallást, egyháztörténelmet és személyes tanítványképzést tanított. Egy olyan emberről van tehát szó, aki képben van a mi közép- és kelet európai valóságunkkal, annak hitbeli és egyházi vonatkozásaival. Amikor egyházunk történelméről, a hitvalló egyház fontosságáról beszéltem, teljes szívével egyetértett vele. Azonos alapokon állunk, ezért is hívott meg az itteni gyülekezetbe, hogy bemutasson nekik minket, és kapcsolatot építhessünk.

A harmadik rétegre tegnap estéig vártam, amikor is kiderült erről az egyszerű misszionáriusról, hogy elég későn, negyvenéves korában lett lelkész. Kérdeztem, hogy mit csinált előtte? – Egyetemi professzor voltam. – jött a válasz. Mint kiderült, vegyészként diplomázott, majd utána négy évig a haditengerészetben szolgált egy speciális, fegyvertesztelő laborban. Ezután biokémiából doktorált, és tanított sokakat professzorként. Már az egyetem alatt is foglalkozott a diákokkal, és bibliakört tartott nekik – és fokozatosan meggyőződött arról, hogy Isten lelkészi szolgálatra hívja. Így otthagyta az állását, 37 évesen beült az iskolapadba újra, elvégezte a teológiát, majd Georgia államban plántált egy gyülekezetet a semmiből. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, semmi kapcsolat vagy elkezdett munka nem volt azon a területen, amikor a kerületi zsinat kérésére Wayne vállalkozott egy új gyülekezeti munka elkezdésére. Így minden erejével igyekezett emberekkel kapcsolatot építeni, majd miután volt elég kapcsolat, bibliaórákat tartott, amiket pár hónap múlva követte az istentisztelet beindítása. Személyes bizonyságtétel, tanítványképzés és a Szentírás prédikálása – ezek voltak a munkája sarokkövei. Az Úr megáldotta fáradozásait, így amikor Európába költöztek misszionáriusnak, a gyülekezetbe mintegy kétszázan jártak. Mindez nem az embert dicsőíti, hanem a növekedést adó Istent, mégis megragadó volt hallani a tapasztalatait. Módszereiben nem volt semmi új, ám nem is itt a titok, hanem belül: a Krisztus szeretetén meginduló, azt hirdetni akaró és azon meginduló szívben.

Wayne otthona még egy meglepetést tartogatott. Reggel minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült meleg vizet varázsolnom a csapból. Így hidegben zuhanyoztam. Mindez bizonyára a mianmari misszionárius gyöngéd emlékeztetője volt, hogy Isten szolgájának nem kell mindig kényelemben élnie. 🙂

Pár kép a szállásom környékéről, amerikai “kis” autókról, az imaközösségről és egy reggelizőhelyről, amely igazi amerikai hangulatot áraszt.

2020. január: A reformáció visszatér Angliába

Angliában folyton esik. Az angolok mindig teát isznak. Elképzelések, amelyek szilárdan tartják magukat elménkben. De nem feltétlenül igazak. Mondjuk, az tény, hogy tényleg mindig teát isznak. Legyen ez reggel 8 vagy este 9, egy tea mindig belefér. 🙂 Ám ugyanezt az esőről már nem mondanám el — legalábbis ottlétem alatt kellemes, kora tavaszi időjárás volt, a budapestinél átlagosan 5°C-kal melegebb klímával. Mindez kifejezetten kellemessé tette az ott-tartózkodásomat, és ezt a nem éppen izgalmas angol konyha se tudta felejteni. (Párolt répa és brokkoli mindig volt bőven, ahogyan annak lennie kell. 🙂 )

De mindezek kevéssé érdekesek. Hiszen nem a kultúráért vagy a kulináris élményekért utaztam Angliába, hanem egy presbiteriánus gyülekezet meghívására. A helyszín Sheffield, amelyik – meglepetésemre – a harmadik legnagyobb angol város, az agglomerációs övezetekkel együtt mintegy másfélmillió embernek ad otthont. (Érdekességképpen: Sheffieldben élt és dolgozott Benjamin Huntsman, a rozsdamentes acél feltalálója.)

A gyülekezet, amelyik meghívott, az egyetlen presbiteriánus közösség a városban. Sőt, az országban is kevés van. Bármennyire is nehéz elképzelnünk, de abban az országban, ahol a Westminsteri Hitvallás született, a 20. századra lényegében eltűnt a presbiterianizmus. (Skóciában persze továbbra is domináns maradt.) A 20 század utolsó harmadában kezdődött némi lelki ébredés: Martin Lloyd-Jones szolgálata során sokan megismerkedtek a református hit alaptanításaival. Majd John Murray és mások szolgálata révén elkezdődtek Londonban az ún. “Presbiteriánus Konferenciák”, amelyből 1986-ban megszületett a vágy egy új presbiteriánus egyház létrehozására. Ez az Angliai és Walesi Presbiteriánus Egyház (EPCEW), amely három gyülekezettel indult, és mára 19 gyülekezete és gyülekezetplántálási munkája van. A reformáció tehát visszatért Angliába, és Isten kegyelméből növekszik. (Többek között ezért is örülök/örülünk a velük való kapcsolatnak, mert a miénkhez közelebb álló helyzetben indult el az egyházuk, és az a sok tapasztalat, amely felhalmozódott náluk az elmúlt 32 év gyülekezetplántálásában, számunkra is rendkívül hasznos.)

Ahogy látható, az egyház kezdettől fogva aktívan gondolkozott a misszióról, és amikor lehetőségeik és feltételeik engedték, újabb és újabb gyülekezetek alapításába kezdtek. Így indult el 2010-ben Sheffieldben is a munka. Az eltelt tíz évben a gyülekezet tagjainak létszáma kb. 50-60 főre emelkedett. Tehát nem “amerikai mértékű” nagy presbiteriánus gyülekezeteket kell elképzelni, amelyek sok évtizede megszervezetten működnek, hanem a mieinkhez hasonlóbb közösségeket, amelyek közül sok 10-15 éves múlttal rendelkezik csupán. Az istentiszteletük, gyülekezeti életük a miénkhez nagyon hasonló. A missziós stratégiájuk is egyszerűen összefoglalható: jó igehirdetés, szerető közösség és melegszívű fogadtatás a betérők irányába. Ez utóbbit én magam is tanúsíthatom: mind a lelkész, mind a gyülekezet részéről kedvességet, érdeklődést és bátorítást kaptam. Egyszerű és igei modell.

A sheffieldi gyülekezet még egy szempontból különösen érdekes: az istentiszteletük helyszíne miatt. Az istentiszteleteket ugyanis egy 1629-ben épített kis kápolnában tartják, amelynek első lelkésze a westminsteri zsinat egyik tagja volt. Az épület az évszázadok során fokozatosan romlott, a vallás hanyatlásával a kilencvenes évekre már romos állapotban volt. Isten különleges gondoskodása során azonban a gyülekezet nagyon kedvező áron meg tudta kapni az épületet (az Úr egy evangéliumi keresztyén ügyintézőt rendelt a városházára, aki igyekezett mindent megtenni egy kedvező ajánlatért). Az épületet felújították, kibővítették, ez szolgál most istentiszteleti helyül. Az egész templom kialakítása puritán (a szó jó értelmében természetesen 🙂 ): az istentiszteleti tér mellett egy fogadó helység, egy baba-mama szoba és mellékhelyiségek állnak a gyülekezet rendelkezésére.

Ebben a gyülekezetben prédikáltam vasárnap este. A kezdeti félelmeim ellenére a gyülekezet nagyon irgalmas volt a magyar akcentusommal szemben. Az egyik gyülekezetbe járó külföldi diák még meg is jegyezte, hogy néha jobb a nem-anyanyelvi igehirdetőket hallgatni, mert könnyebben meg lehet őket érteni, mint az angolokat. 😀 Nagyon hálás vagyok az imádságaitokban nyújtott támogatásért, az Úr megsegített az ő irgalmából.

Még egy dolgot emelnék ki az elmúlt pár napból. Egy-két éve a gyülekezeti munkától elkülönülve a lelkész indított egy terhességi központot a városban. Ennek a célja az, hogy a terhes édesanyáknak olyan valódi felvilágosítást adjanak, amelyet az állami egészségügyi rendszerben nem kapnának meg. Sajnos Angliában is az egyik vezető halálok az abortusz, amelyet természetes és alanyi jogként tartanak számon. Amikor a terhességet megállapítják, és az első ultrahang vizsgálat elkészül, a babáról készült képeket mindaddig nem mutatják meg az édesanyának, amíg el nem döntötte, hogy megtartja-e a gyerekét vagy sem. Miért? Azért, mert ha az édesanya látja a gyermekét, akkor máris kötődés alakul ki közöttük, és így nehezebben döntene az elvetés mellett. Mondani sem kell, hogy milyen kicsavart és ördögi ez az érvelés. Éppen ezért indították ezt a terhességi központot, ahol a terhes édesanyáknak tanácsadást és ingyen ultrahangot biztosítanak. Külföldi segítségből sikerült egy modern uh-készüléket beszerezniük, amivel magzatok százainak életét tudták már megmenteni. Hála legyen az Úrnak érte! Ezt a missziót imádságainkkal mi is támogathatjuk – könyörögve, hogy ne fáradjanak meg a jó cselekvésében, és Isten mentsen meg életeket továbbra is a szolgálatuk által. (Bár a gyülekezettől elkülönítve működik, ám a gyülekezet tagjai közül többen önkéntesként részt vesznek ebben a misszióban.)

Pár képet adnék közre így a végén a kis kápolnáról, a lelkészről és a vasárnap nála ebédre összegyűlt testvérekről és az angliai tájról.

Niagara, 2019.08.13: Veszélyes vizeken

Amikor az egyszeri(ű) magyar elmegy Kanadába, azt hiszi, hogy a Niagara egy hely. Azután kiderül, hogy legalább négy. Ugyanis van Niagara-on-the-Lake, ami a Niagara-folyó és az Ontario-tó partján fekvő kis történelmi település (itt készültek a tegnapi poszt egyes fényképei). Ezen túl beszélhetünk a Niagara Falls-ról, ami egyből két település: egy az amerikai oldalon, és egy, ugyanilyen névvel a kanadai oldalon. És aztán ott van persze, a Niagara-vízesés, amit a biztonság kedvéért nem is így neveznek. Hanem hogy egyszerű legyen, egyből két neve van: az American Falls ill. a Horseshoe Falls.

Remélem tudtok követni – nekem jó pár órába került, hogy képben legyek. 🙂 A nehézséget – mint látjátok – az okozza, hogy az amerikai-kanadai határ a Niagara-vízesés (és folyó) kellős közepén fekszik. A folyón van egy sziget, amit úgy képzeljetek, mint a mi Margit-szigetünket a Duna közepén. Az egyik oldala az USA-hoz, a másik Kanadához tartozik. Az American Falls (Amerikai-vízesés) értelemszerűen az előző oldalon alázúduló víztömeg, a Horseshoe Falls (Patkó-vízesés) pedig a másik oldalon dübörög. Így lehet, hogy a nekünk Niagara-vízesésként ismert természeti csoda nekik egyszerre jelenthet két várost és két vízesést.

Hála Istennek, mindez a kuszaság semmivé foszlik, amikor az ember meglátja a vízesést. Ez volt a mai ajándékom a kísérőmtől – jó pár órát ott tölthettünk a vízesés közelében. Mivel a repülőm mindjárt indul haza (hála az Úrnak), rövidre fogom, és két dolgot említek röviden.

Az első, hogy mennyire szükségünk van Isten teremtett világának a látványára. Amikor az ember a természet gyönyörűségeit látja – legyen szó erről a vízesésről, a tordai sóbányáról vagy a kedvenc hegy(domb)csúcsodról -, akkor sokkal jobban megérti és átérzi kicsinységét, teremtmény voltát és a Teremtő létezésének szükségességét. Emberek vagyunk, de Ő az Úr – ráadásul egy csodálatos, kegyelmes, jóságos és szép Isten, akit tükröz a teremtett világának szépsége.

A második dolog pedig, hogy mennyire észben kell tartanunk, hogy az ember Isten képmására teremtetett, és éppen ezért különleges, és ahogy Francis Schaeffer fogalmazta, nemes. A Niagara-vízesés nem csupán egy turista látványosság. Kanada Ontario tartományának 90-95%-át vízenergia adja. Ebből jó részt jelent a Niagara hasznosított energiája. Mindez pedig úgy történik, hogy az Eerie- és Ontario-tavat összekötő folyó vízének jó részét föld alatti csöveken és csatornákon egy vízerőműhöz vezetik. Lényegében kikerülik a Niagara-vízesést, hogy a víz energiáját hasznosíthassák. Mindez annyira hatékony, hogy ha akarnák, akkor a vízeséshez folyó vizet teljesen eltéríthetnék, és így az kiszáradna. Mindez az óriási víztömeg ott folyik el kilométereken át a város és szállodák alatt, hogy turbinákat hajtó energiája sokmillió ember otthonát és munkahelyét táplálja. Isten azt mondta az embernek, hogy uralkodjon a teremtett világon, és ennek egy példája mindez.

Pár kép és videó maradt hátra (a többit, majd otthon), most mennem kell – hozzátok, haza. 😉

Videó_1

Videó_2

Videó_3

St. Catharines, 2019.08.11-12.: Kedves kanadaiak

A mostani utam nagy különlegessége – ha az eddigiek nem lettek volna elegendők – az volt, hogy az utolsó pár napot Kanadában tölthettem. (Ahol nem nagyon volt internet, így nem is tudtam írni eddig.) A légitársaságok érthetetlen árképzése folytán ugyanis úgy volt a legolcsóbb, ha Torontón keresztül repülök az Egyesült Államokba. Így pedig egy Torontótól nem messze lévő gyülekezet meghívott, hogy vasárnap prédikáljak náluk. Számukra már azért is jól jött ez a lehetőség, mert két éve lelkész nélkül vannak, így helyettesítésekkel kell megoldani az istentiszteleteket. Az Úr csodásan gondoskodott róluk, alig kétszer-háromszor maradtak az Úr napjára lelkész nélkül – ekkor az egyik presbiter olvasott fel prédikációt.

Ezen a vidéken többségében holland református gyülekezetek vannak, így egy ilyen gyülekezetben szolgáltam délelőtt. Hálás vagyok, hogy az Úr megsegített, és szabadabban tudtam angolul prédikálni, mint egy héttel ezelőtt. A gyülekezet is nagyon kedves és támogató volt.

A délutánt a gyülekezet egyik presbiterével töltöttem, akit már egy évvel korábban megismertem. Üvegházakkal foglalkozik, ami kicsit mást jelent, mint amit mi gondolnánk. Több hektárnyi területen elhelyezkedő hatalmas üvegházai vannak, ahol virágokat termesztenek. Rengeteg minden automatizálva van, még utólag belegondolva is döbbenetes, hogy az öntözéstől, szelektálástól, szállítástól, világítás szabályozásától kezdve minden programozva zajlik.

Persze ne gondoljuk, hogy mindez csak az ölébe hulott. Édesapjuk üvegházát hárman örökölték a fiútestvérek. Akkoriban természetesen mindent kézzel csináltak – nagyon kemény munkával. Majd a három fiútestvér közösen fejlesztette fel a vállalatot a mostani (nekünk) óriási méretre. Kemény munkával – és azt hiszem ez az, amit az egyik legjobban csodálok ezekben a holland származású keresztyénekben. A gyerekek általában 13 éves koruktól fogva dolgoznak – szombatonként és nyaranta. Nem gazdagok mindnyájan, de az Úr megáldja testileg-lelkileg a kemény munkát. Az áldásokat az Úr kezéből valónak veszik, és nagyon önzetlenül és komolyan adakoznak jótékony célokra. Egyszerű farmerek így iskolákat építenek, misszionáriusokat támogatnak, munkalehetőséget nyújtanak sérült vagy fogyatékos embereknek. És a legtöbb esetben nem láttam elbizakodottságnak a jelét – hálásak azért, amit az Úr adott nekik.

Persze ne gondoljuk, hogy akkor az életük gondtalan. John, a presbiter és felesége több nehézségüket is megosztotta velem. Egyik gyerekük súlyos genetikai betegséggel született. Egy másik lányukat négyhónaposan vesztették el bölcsőhalálban. Olyan emberek, mint te és én – de az Úr, legtöbbször a gyülekezetet használva átsegítette őket mindezen.

A mai nap kicsit lazább volt. Egy délelőtti megbeszélés után a környéken vezettek körül. Így jutottunk el a Niagara városkához ahol a kanadai történelem egyik (egyetlen?) háborúja történt. 1812-ben vagyunk, az angol csapatokat a napóleoni háború köti le. Arra azért még van elegendő erejük az angoloknak, hogy az amerikai kikötőket és hajókat blokád alatt tartsák, nehogy a franciák segítségére siessenek. Válaszcsapásként az amerikaiak lerohanják Kanadát – a Függetlenségi háborúval ellentétben itt az amerikaiak vannak többen, ráadásul szervezett csapatokkal támadnak a maréknyi angol helyőrség és a kanadai lakosság ellen. Az angol Brock tábornoknak sikerül egy győzelmi sorozatban megállítani az amerikaiakat, ám végül ő is életét veszti. A háború végül 1815-ben záródik le – úgy, hogy mindkét fél győztesnek gondolja magát. (Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a háború szót használjuk, de ezekben az összecsapásokban többtucatnyi, esetleg néhány száz katona vesz részt – nem éppen a napóleoni háborúk mérete.) Érdekességként az összes indián törzs, sőt még egy feketékből verbuvált hadosztály is az angolok oldalán harcolt az amerikaiak ellen. Az alábbi képek e háború emlékművét örökítik meg. (Még annyit megjegyzésként, hogy minden dolognál, de a történelemnél is annyira fontos, hogy egy-egy eseményt több oldalról is megvizsgáljunk. Az amerikaiak értelmezése merőben eltér a kanadaiakétól. Mindez mutatja, hogy mennyire csak a saját szemüvegünkön keresztül vagyunk képesek szemlélni a dolgokat – és ahhoz, hogy ne elhamardkodottan ítéljünk, szükség van több oldalt is meghallgatni.)

Még egy különleges élményben volt részem hazafelé. A Kanada-USA határon elterülő Nagy tavak egy lépcsőzetes tórendszert alkotnak, amely végül a Szent-Lőrinc folyón keresztül az Atlanti-óceánba ömlik. Lépcsőzetes ez a tórendszer, elég jelentő szintkülönbséggel az egyes tavak között. (Ennek köszönhetjük a Niagara-vízesést, ami az Eerie-tó és az Ontario-tó közti szintkülönbséget hidalja át – meghökkentő szépséggel és egyszerűséggel.) E a szintkülönbség miatt viszont a tavak nem hajóshatók, már amennyiben ugyanis nehéz pl. a Niagara-vízesésen lehajózni, még egy irányba is. 🙂 Éppen ezért az elmúlt században mesterséges csatornákat építettek a tavak összekötésére, ahová zsilipeket és gátakat építettek be, így a tavak hajózhatóvá váltak, amely az áruszállítás szempontjából különösen kedvező.

Ennyi bevezetés után jöjjön a lényeg: hazafelé egy ilyen zsilipnél álltunk meg, ahol épp egy hajó várta, hogy átengedjék. Ez ugye azt jelenti, hogy a hajó beáll a zsilipbe (természetesen külön a zsilipekhez tervezett hajók járnak, hogy a helyet maximálisan kihasználják), és ha lefelé akar menni, akkor kiengedik alóla a vizet, így lesüllyek az alsó szintre. (Visszafelé pedig természetesen fordított irányba történik mindez.) Ezt a műveletet örökítik meg az alábbi képek és videók.

Videó_1 (Gyorsított felvétel, a valóságban ez kb. 6 percet vett igénybe. Elnézést a rángatózásért.)

Videó_2 (gyorsított felvétel a hajó távozásáról)

Mindez a mérnöki teljesítmény valahol annak az Istennek a csodálatára késztetett, aki a maga képére teremtette az embert, aki így hozzá hasonlóan képes kreatív dolgokra, és így uralma alá hajtja a teremtett világot. Nagy ajándék az ötletesség, kitartás és ügyesség – adjunk hálát Istennek mindazokért a dolgokért, amelyek megkönnyítik az életünket.

Charleston, 2019.08.09: Presbiteriánus történelem

A mai úticélunk Charleston volt, Dél-Karolina történelmi székhelye. Nevét I. Károly angol királyról kapta, akinek idejében a kolóniát alapították (Charles-town = Károlyváros). Később az Észak-Dél háborúban is fontos szerepet játszott, a déliek fővárosaként működött. Számunkra azért érdekes, mert az angol-skót gyökerek folytán az amerikai presbiterianizmusnak egyik központja. A város öt híres, régi templomát néztük meg, és közben sokat tanultam a korszak gyülekezeteiről és lelkészeiről. (Mindegyik épület egy presbiteriánus gyülekezet otthonaként indult, de mára közülük több már más egyházhoz tartozik.

Az első dolog, amit kiemelnék Charlestonból, a történelmi presbiteriánus jelenlét. Országainkból nehéz elképzelni, hogy volt olyan kor és olyan hely (és ma is van nem is egy helyen), ahol presbiteriánusnak lenni jelentette a többségi és alapértelmezett vallási hovatartozást. Ebben a városban a legrégebbi templomok presbiteriánusok, a város elitje a presbiteriánus gyülekezetek tagja volt, e gyülekezetek szószékeiről városszerte a tiszta evangélium szólt. Amit mindebből ki akarok emelni, nem az, hogy keseregjünk, hogy mi nem ilyen környezetben élünk – hanem örüljünk e történelmi örökségünknek, és teljes bizalommal legyünk abban, hogy Krisztus evangéliuma ma is, a mi gyülekezeteinkben is ugyanilyen erős, és el tudja végezni az emberi életeket, sőt társadalmat átformáló munkáját. (A templomokat bemutató magyarázatokat lásd a képek alatt.)

A másik dolog, amit kiemelnék, e presbiteriánusok feketék között végzett evangelizációs munkája. Azt nem lehet és nem kell szépíteni, hogy ebben az időszakban Amerikában sokan tartottak rabszolgát. Ám emellett jó látni, hogy a kor lelkészei (Thomas Smyth, John Adger, John Lafayette Girardeau stb.) komolyan vették a feketék evangelizálását, templomot építettek számukra, és Adger és Girardeau is egy-egy fekete gyülekezet lelkésze lett. Az egyik történet szerint, amikor Adger és Smyth hazatértek egy angliai lelkészkonferenciáról, azt mondták: “Úgy tűnik, külföldön nincsenek tisztában, hogy mennyit teszünk a feketékért. Mégis azt hiszem, többet kell tennünk.”

És hála Istennek többet is tettek. Amikor Girardeau elvállalta egy fekete gyülekezet lelkészi pozícióját, azzal a feltétellel tette, hogy ebben a templomban a földszinti padokban ülnek a feketék, és fehérek fent, a karzat padjain. (Ha megfigyeltétek, szinte mindegyik templomban volt karzat is, amely a feketéknek (legyenek szabadok vagy rabszolgák) adott helyet.) Egy másik történet szerint, amikor egy fekete a barátja hívására elment a gyülekezetbe, és meglátta, hogy a fehér Girardeau a lelkész, ezt szóvá tette barátjának. Az így válaszolt: “Lehet, hogy a bőre fehér, de a szíve fekete.”

A tanulság mindebből az, hogy az evangéliumnak nyitottnak kell tennie mások felé. Nincs társadalmi különbség, bőrszín, végzettség, vagyoni különbség, nyelv, semmi, ami megakadályozhat abban, hogy a közelünkbe lévő embereknek az evangéliumról és Krisztus áldozatáról beszéljünk.

Végül még pár kép Charleston gyönyörű (de olykor szomorú) történelmi belvárosáról.

Columbia, 2019.08.08: A tökéletes presbiteriánus …

(Nagyon sajnálom, hogy ilyen nagy késéssel tudok csak írni. Egyszerűen nem jutottam megfelelő internethez az elmúlt napokban. Remélem, hogy valamit sikerül ezzel a poszttal pótolni.)

Mielőtt a címben megnevezett kifejezést befejezném, gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen a tökéletes presbiteriánus? … keresztyén? … gyülekezet? … férj vagy feleség? … barát? … szeretet? … misszió? Minden bizonnyal hasznos, ha gondolkozunk azon, hogy életünk különböző elhívásaiban Isten mit kíván tőlünk, és mi az, ami leginkább összefüggésben van a nevünkkel és hitvallásunkkal.

De hadd térjünk vissza a címhez. Ebben az írásban a “tökéletes presbiteriánus” templomot akarom bemutatni. De mielőtt ezt megtenném, némi bevezető. A kurzus, amin részt veszek, a 19. századi amerikai presbiteriánus teológia. Ahogy írtam elég intenzív, reggeltől estig tart – sajnos ez az oka, hogy nem tudok mindennap írni valamit.

Azonban a kurzus érdekessége, hogy a nagy része azoknak a teológusoknak és gyülekezeteknek, amelyekről tanulunk, Greenville viszonylagos közelében éltek és működtek. Ahogy korábban írtam, Greenville az amerikai délhez tartozik, és e déli területek a 19. században sok szempontból jelentős szerepet játszottak a történelemben és egyházi életben. Éppen ezért a professzor jónak látta, ha a két utolsó napon kimozdulunk a tanteremből, és megnézünk néhány történelmi helyet a tárgyaltak közül. Két nagyobb városba látogatunk el a mai és holnapi nap folyamán: Columbiába és Charlestonba.

Columbiában a First Presbyterian Church-nél kezdtünk, amely nem meglepő módon a nevét onnan kapta, hogy ez volt az első presbiteriánus gyülekezet a városban. Ez az Egyesült Államok egyik legnagyobb múltú, és legnagyobb hatású gyülekezete. Csak hogy a jelennel érzékeltessük: ennek a gyülekezetnek volt Sinclair Ferguson a lelkésze nem olyan régi nyugdíjba vonulásáig. Lelkészei és igehirdetői általában a kor meghatározó teológusai közül kerültek ki. Presbiteriánus szempontból egy nehezen megkerülhető jelentőségű hely. Hadd adjak közre néhány fotót a belsejéről és a hozzá tartozó épületekről:

Hasonlóan érdekesek a templomkertben található sírok. Columbia, amely Dél-Karolina állam székhelye is volt egy időben, meghatározó emberei közül sokan ide jártak. Itt volt igehirdető és teológiai tanár Joseph Wilson, a későbbi amerikai elnök, Woodrow Wilson édesapja is.

Utána a Dél-Karolina Egyetem kampuszát néztük meg, ahol presbiteriánus teológia működött. A gyönyörű park mellett híres a könyvtár, amely rengeteg eredeti dokumentumot őriz ebből az időből, amelyek közül párba betekintést is nyerhettünk. A 19. században az egyetem két meghatározó jelentőségű elnöke James Henley Thornwell és John Lafayette Girardeau voltak, mindketten kitűnő igehirdetők, világszínvonalú presbiteriánus lelkészek és teológusok. Ritkán esik meg a történelemben, hogy ilyen kiemelkedő emberek közel élnek egymáshoz és szorosan együtt szolgálnak, és építik az Úr országát.

De most már tényleg visszatérek a címhez. Milyen a tökéletes presbiteriánus templom? Valami olyan, ami Istenre emeli a figyelmet. Ami nem pompás, hanem egyszerű, ám mégis szép. Ami Isten szavának központi szerepét mutatja. Nem az eddig látott nagy templomokra gondolok. Hanem valami ilyesmire:

Ez a “kis” templom egy, az Atlanti-óceán melletti kis szigeten, a Jones Island-en fekszik. Amerika harmadik legrégebbi templomépülete, 1719-ben építették. A szerkezete fa, és mégis kibírt 300 évet anélkül, hogy leégett volna (pedig egy időben szénnel fűtött kályha volt a templom közepén), a viharok szétrombolták volna (pedig ez a partszakaszt minden évben heves tornádók támadják), a háborúk megsemmisítették volna (pedig túlélte mind a Függetlenségi, mind az Észak-Déli háborút). Isten megőrizte számunkra. Egy tipikus skót presbiteriánus templom, középpontban lévő szószékkel, egyszerű, de tartós padokkal (a képen látható padok eredetiek, 300 évesek!).

Nem azért tökéletes a templom, mert építészetileg nem lehetne szebbet vagy jobbat csinálni. Hanem azért, mert ellátja azt a feladatát, amire hivatott: helyet ad az igazi Templomnak, Isten népének, hogy rendszeresen összegyűljön, és az Urat, Istenét imádja. Életünknek ez a fő célja, hogy Istent magasztaljuk. A mennyben ezt a küldetésünket fogjuk még teljesebben betölteni: “Azután íme, nagy sokaságot láttam, amelyet senki sem tudott megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, fehér ruhákba öltözve, kezükben pálmaágakkal. És hangosan kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!” (Jel 7:9-10) Kívánom, hogy ezzel a gondolattal készüljünk a közelgő vasárnapi istentiszteletre, és legyünk jelen ott testileg-lelkileg, hogy buzgón, a mi Teremtőnket és Megváltónkat magasztaljuk!

Greenville, 2019.08.05-06.: Tanulás közben

Nyilvánvaló volt, hogy az erdélyiekre és az itteni hegyekre tett múltkori megjegyzésem nem múlhat el következmények nélkül. Így hát most Canossát járok. Mégpedig úgy igyekszem jóvá tenni az okozott kárt, hogy megmutatom, ma este mit csináltunk:

Igen, miccset sütöttünk. Nyiván az igazi nyomába nem érhet. De hát ez az, ami egy magyarországitól (címzetes oltott székelytől) és egy amerikaitól telt. Remélem, ez némileg enyhíti a sebeket. 😉

Nagyon sok újdonság az elmúlt két napban nem történt – lévén, hogy elkezdődött a kurzusom, és így a napjaim abból álltak, hogy egy vacogósra kondicionált (nyilván, hiszen Amerikában vagyunk, és ha kint 35 °C van, akkor bent miért ne legyen 20°C?) tanteremben ültünk, hallgattunk, beszéltünk, gondolkoztunk. Nem az a tevékenység, amiről érdekes képek készülnek.

De ez nem jelenti, hogy ne lenne érdekes! A kurzus, amin részt veszek, a 19. századi amerikai presbiteriánusok teológiájával foglalkozik. Valójában egy teljeskörű áttekintést ad, hogyan gondolkodtak a Biblia tanításairól ezek a teológusok. Nem sokat tudunk erről az időszakról, de sok szempontból a teológia egyik aranykora volt nemzetközileg is meghatározó református (presbiteriánus) teológusokkal.

Hadd emeljek ki most csak egy idézetet, Krisztus kereszten való szenvedéséről. A szerző James Henry Thornwell, az egyik meghatározó 19. századi presbiteriánus teológus (eredetiben persze sokkal szebb):

“Jézus halálának erkölcsi nagyságát nem kis mértékben növeli, ha megkülönböztetett módon, az istentisztelet aktusaként gondolunk rá. […] A halála által szerzett elégtétel nem csupán alapot szolgáltat arra, hogy mások szabadon közelíthetik meg és imádhatják az Isteni tökéletességet, hanem önmagában egy óriási imádság és csodálatos hálaáldozat. […] Ha istentiszteletként tekintünk rá, fenséges hódolat és erkölcsi nagyság szövi át Jézus halálát–amely nem nyűgöz le, ha figyelmünket csupán azok a jogi alapelvek kötik le, amelyek a bűnös felmentéséhez kötődnek. Jézus szenvedése olyan szentséggel van felruházva, amely arra késztet, hogy megálljunk és imádjuk őt. Sohasem volt ahhoz mérhető dicséret, mint amikor Jézus meghalt, és a megváltás egész munkája egy hatalmas litánia, amelyhez fogható nincs a világegyetem történetében. Nem csoda, hogy az Atyának szeretnie kell a Fiút. Isten ilyen imádóit nem küldik el a szentélyből, az általuk bemutatott hódolatot nem hagyják figyelmen kívül. Soha, soha nem mutattak be ehhez hasonlót, és soha, soha nem lesz ehhez hasonló — olyan kegyesség, mint amely Jézus kebelében izzott, amikor letette saját életét a kereszten.”

James Henley Thornwell: Krisztus áldozata, mint missziós törekvésünk képe és modellje (The Collected Writings of James Henley Thornwell, 2:418-419)

Ezek az emberek látták Jézus dicsőségét, és gyönyörködtek benne — talán ez a legfontosabb érv, hogy miért érdemes tőlük tanulni.

Ha pedig a tanulásnál járunk, akkor meg kell említeni, hogy nagyon komolyan veszik ezt. Bár egy választható tárgyról van szó, mégis nyoma sincs a lazaságnak. Látszik ez a professzor felkészültségén, és az elvárásokon is. Tegnap este pl. kaptunk még egy cikket, amit a következő napra át kellett olvasni. A cikk egy nyolcvan oldalas értekezés volt az ember teremtéséről, benne a különböző elméletek bibliai vizsgálatáról. Nem mondanám volna könnyű esti olvasmánynak, de ez különösebben nem hatott meg senkit. 🙂

Készítettem egy óra közbeni felvételt, ill. egy képet azokról a legszükségesebb könyvekről (pontosabban egy részükről), amelyet a professzor maga mellett tartott, hogy az óra közben hol egyikből, hol másikból tudjon idézni. Nem két könyvről van szó…

Áldott napot, és gyönyörködést a mi csodálatos Megváltónkban!