Blog

Niagara, 2019.08.13: Veszélyes vizeken

Amikor az egyszeri(ű) magyar elmegy Kanadába, azt hiszi, hogy a Niagara egy hely. Azután kiderül, hogy legalább négy. Ugyanis van Niagara-on-the-Lake, ami a Niagara-folyó és az Ontario-tó partján fekvő kis történelmi település (itt készültek a tegnapi poszt egyes fényképei). Ezen túl beszélhetünk a Niagara Falls-ról, ami egyből két település: egy az amerikai oldalon, és egy, ugyanilyen névvel a kanadai oldalon. És aztán ott van persze, a Niagara-vízesés, amit a biztonság kedvéért nem is így neveznek. Hanem hogy egyszerű legyen, egyből két neve van: az American Falls ill. a Horseshoe Falls.

Remélem tudtok követni – nekem jó pár órába került, hogy képben legyek. 🙂 A nehézséget – mint látjátok – az okozza, hogy az amerikai-kanadai határ a Niagara-vízesés (és folyó) kellős közepén fekszik. A folyón van egy sziget, amit úgy képzeljetek, mint a mi Margit-szigetünket a Duna közepén. Az egyik oldala az USA-hoz, a másik Kanadához tartozik. Az American Falls (Amerikai-vízesés) értelemszerűen az előző oldalon alázúduló víztömeg, a Horseshoe Falls (Patkó-vízesés) pedig a másik oldalon dübörög. Így lehet, hogy a nekünk Niagara-vízesésként ismert természeti csoda nekik egyszerre jelenthet két várost és két vízesést.

Hála Istennek, mindez a kuszaság semmivé foszlik, amikor az ember meglátja a vízesést. Ez volt a mai ajándékom a kísérőmtől – jó pár órát ott tölthettünk a vízesés közelében. Mivel a repülőm mindjárt indul haza (hála az Úrnak), rövidre fogom, és két dolgot említek röviden.

Az első, hogy mennyire szükségünk van Isten teremtett világának a látványára. Amikor az ember a természet gyönyörűségeit látja – legyen szó erről a vízesésről, a tordai sóbányáról vagy a kedvenc hegy(domb)csúcsodról -, akkor sokkal jobban megérti és átérzi kicsinységét, teremtmény voltát és a Teremtő létezésének szükségességét. Emberek vagyunk, de Ő az Úr – ráadásul egy csodálatos, kegyelmes, jóságos és szép Isten, akit tükröz a teremtett világának szépsége.

A második dolog pedig, hogy mennyire észben kell tartanunk, hogy az ember Isten képmására teremtetett, és éppen ezért különleges, és ahogy Francis Schaeffer fogalmazta, nemes. A Niagara-vízesés nem csupán egy turista látványosság. Kanada Ontario tartományának 90-95%-át vízenergia adja. Ebből jó részt jelent a Niagara hasznosított energiája. Mindez pedig úgy történik, hogy az Eerie- és Ontario-tavat összekötő folyó vízének jó részét föld alatti csöveken és csatornákon egy vízerőműhöz vezetik. Lényegében kikerülik a Niagara-vízesést, hogy a víz energiáját hasznosíthassák. Mindez annyira hatékony, hogy ha akarnák, akkor a vízeséshez folyó vizet teljesen eltéríthetnék, és így az kiszáradna. Mindez az óriási víztömeg ott folyik el kilométereken át a város és szállodák alatt, hogy turbinákat hajtó energiája sokmillió ember otthonát és munkahelyét táplálja. Isten azt mondta az embernek, hogy uralkodjon a teremtett világon, és ennek egy példája mindez.

Pár kép és videó maradt hátra (a többit, majd otthon), most mennem kell – hozzátok, haza. 😉

Videó_1

Videó_2

Videó_3

St. Catharines, 2019.08.11-12.: Kedves kanadaiak

A mostani utam nagy különlegessége – ha az eddigiek nem lettek volna elegendők – az volt, hogy az utolsó pár napot Kanadában tölthettem. (Ahol nem nagyon volt internet, így nem is tudtam írni eddig.) A légitársaságok érthetetlen árképzése folytán ugyanis úgy volt a legolcsóbb, ha Torontón keresztül repülök az Egyesült Államokba. Így pedig egy Torontótól nem messze lévő gyülekezet meghívott, hogy vasárnap prédikáljak náluk. Számukra már azért is jól jött ez a lehetőség, mert két éve lelkész nélkül vannak, így helyettesítésekkel kell megoldani az istentiszteleteket. Az Úr csodásan gondoskodott róluk, alig kétszer-háromszor maradtak az Úr napjára lelkész nélkül – ekkor az egyik presbiter olvasott fel prédikációt.

Ezen a vidéken többségében holland református gyülekezetek vannak, így egy ilyen gyülekezetben szolgáltam délelőtt. Hálás vagyok, hogy az Úr megsegített, és szabadabban tudtam angolul prédikálni, mint egy héttel ezelőtt. A gyülekezet is nagyon kedves és támogató volt.

A délutánt a gyülekezet egyik presbiterével töltöttem, akit már egy évvel korábban megismertem. Üvegházakkal foglalkozik, ami kicsit mást jelent, mint amit mi gondolnánk. Több hektárnyi területen elhelyezkedő hatalmas üvegházai vannak, ahol virágokat termesztenek. Rengeteg minden automatizálva van, még utólag belegondolva is döbbenetes, hogy az öntözéstől, szelektálástól, szállítástól, világítás szabályozásától kezdve minden programozva zajlik.

Persze ne gondoljuk, hogy mindez csak az ölébe hulott. Édesapjuk üvegházát hárman örökölték a fiútestvérek. Akkoriban természetesen mindent kézzel csináltak – nagyon kemény munkával. Majd a három fiútestvér közösen fejlesztette fel a vállalatot a mostani (nekünk) óriási méretre. Kemény munkával – és azt hiszem ez az, amit az egyik legjobban csodálok ezekben a holland származású keresztyénekben. A gyerekek általában 13 éves koruktól fogva dolgoznak – szombatonként és nyaranta. Nem gazdagok mindnyájan, de az Úr megáldja testileg-lelkileg a kemény munkát. Az áldásokat az Úr kezéből valónak veszik, és nagyon önzetlenül és komolyan adakoznak jótékony célokra. Egyszerű farmerek így iskolákat építenek, misszionáriusokat támogatnak, munkalehetőséget nyújtanak sérült vagy fogyatékos embereknek. És a legtöbb esetben nem láttam elbizakodottságnak a jelét – hálásak azért, amit az Úr adott nekik.

Persze ne gondoljuk, hogy akkor az életük gondtalan. John, a presbiter és felesége több nehézségüket is megosztotta velem. Egyik gyerekük súlyos genetikai betegséggel született. Egy másik lányukat négyhónaposan vesztették el bölcsőhalálban. Olyan emberek, mint te és én – de az Úr, legtöbbször a gyülekezetet használva átsegítette őket mindezen.

A mai nap kicsit lazább volt. Egy délelőtti megbeszélés után a környéken vezettek körül. Így jutottunk el a Niagara városkához ahol a kanadai történelem egyik (egyetlen?) háborúja történt. 1812-ben vagyunk, az angol csapatokat a napóleoni háború köti le. Arra azért még van elegendő erejük az angoloknak, hogy az amerikai kikötőket és hajókat blokád alatt tartsák, nehogy a franciák segítségére siessenek. Válaszcsapásként az amerikaiak lerohanják Kanadát – a Függetlenségi háborúval ellentétben itt az amerikaiak vannak többen, ráadásul szervezett csapatokkal támadnak a maréknyi angol helyőrség és a kanadai lakosság ellen. Az angol Brock tábornoknak sikerül egy győzelmi sorozatban megállítani az amerikaiakat, ám végül ő is életét veszti. A háború végül 1815-ben záródik le – úgy, hogy mindkét fél győztesnek gondolja magát. (Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a háború szót használjuk, de ezekben az összecsapásokban többtucatnyi, esetleg néhány száz katona vesz részt – nem éppen a napóleoni háborúk mérete.) Érdekességként az összes indián törzs, sőt még egy feketékből verbuvált hadosztály is az angolok oldalán harcolt az amerikaiak ellen. Az alábbi képek e háború emlékművét örökítik meg. (Még annyit megjegyzésként, hogy minden dolognál, de a történelemnél is annyira fontos, hogy egy-egy eseményt több oldalról is megvizsgáljunk. Az amerikaiak értelmezése merőben eltér a kanadaiakétól. Mindez mutatja, hogy mennyire csak a saját szemüvegünkön keresztül vagyunk képesek szemlélni a dolgokat – és ahhoz, hogy ne elhamardkodottan ítéljünk, szükség van több oldalt is meghallgatni.)

Még egy különleges élményben volt részem hazafelé. A Kanada-USA határon elterülő Nagy tavak egy lépcsőzetes tórendszert alkotnak, amely végül a Szent-Lőrinc folyón keresztül az Atlanti-óceánba ömlik. Lépcsőzetes ez a tórendszer, elég jelentő szintkülönbséggel az egyes tavak között. (Ennek köszönhetjük a Niagara-vízesést, ami az Eerie-tó és az Ontario-tó közti szintkülönbséget hidalja át – meghökkentő szépséggel és egyszerűséggel.) E a szintkülönbség miatt viszont a tavak nem hajóshatók, már amennyiben ugyanis nehéz pl. a Niagara-vízesésen lehajózni, még egy irányba is. 🙂 Éppen ezért az elmúlt században mesterséges csatornákat építettek a tavak összekötésére, ahová zsilipeket és gátakat építettek be, így a tavak hajózhatóvá váltak, amely az áruszállítás szempontjából különösen kedvező.

Ennyi bevezetés után jöjjön a lényeg: hazafelé egy ilyen zsilipnél álltunk meg, ahol épp egy hajó várta, hogy átengedjék. Ez ugye azt jelenti, hogy a hajó beáll a zsilipbe (természetesen külön a zsilipekhez tervezett hajók járnak, hogy a helyet maximálisan kihasználják), és ha lefelé akar menni, akkor kiengedik alóla a vizet, így lesüllyek az alsó szintre. (Visszafelé pedig természetesen fordított irányba történik mindez.) Ezt a műveletet örökítik meg az alábbi képek és videók.

Videó_1 (Gyorsított felvétel, a valóságban ez kb. 6 percet vett igénybe. Elnézést a rángatózásért.)

Videó_2 (gyorsított felvétel a hajó távozásáról)

Mindez a mérnöki teljesítmény valahol annak az Istennek a csodálatára késztetett, aki a maga képére teremtette az embert, aki így hozzá hasonlóan képes kreatív dolgokra, és így uralma alá hajtja a teremtett világot. Nagy ajándék az ötletesség, kitartás és ügyesség – adjunk hálát Istennek mindazokért a dolgokért, amelyek megkönnyítik az életünket.

Charleston, 2019.08.09: Presbiteriánus történelem

A mai úticélunk Charleston volt, Dél-Karolina történelmi székhelye. Nevét I. Károly angol királyról kapta, akinek idejében a kolóniát alapították (Charles-town = Károlyváros). Később az Észak-Dél háborúban is fontos szerepet játszott, a déliek fővárosaként működött. Számunkra azért érdekes, mert az angol-skót gyökerek folytán az amerikai presbiterianizmusnak egyik központja. A város öt híres, régi templomát néztük meg, és közben sokat tanultam a korszak gyülekezeteiről és lelkészeiről. (Mindegyik épület egy presbiteriánus gyülekezet otthonaként indult, de mára közülük több már más egyházhoz tartozik.

Az első dolog, amit kiemelnék Charlestonból, a történelmi presbiteriánus jelenlét. Országainkból nehéz elképzelni, hogy volt olyan kor és olyan hely (és ma is van nem is egy helyen), ahol presbiteriánusnak lenni jelentette a többségi és alapértelmezett vallási hovatartozást. Ebben a városban a legrégebbi templomok presbiteriánusok, a város elitje a presbiteriánus gyülekezetek tagja volt, e gyülekezetek szószékeiről városszerte a tiszta evangélium szólt. Amit mindebből ki akarok emelni, nem az, hogy keseregjünk, hogy mi nem ilyen környezetben élünk – hanem örüljünk e történelmi örökségünknek, és teljes bizalommal legyünk abban, hogy Krisztus evangéliuma ma is, a mi gyülekezeteinkben is ugyanilyen erős, és el tudja végezni az emberi életeket, sőt társadalmat átformáló munkáját. (A templomokat bemutató magyarázatokat lásd a képek alatt.)

A másik dolog, amit kiemelnék, e presbiteriánusok feketék között végzett evangelizációs munkája. Azt nem lehet és nem kell szépíteni, hogy ebben az időszakban Amerikában sokan tartottak rabszolgát. Ám emellett jó látni, hogy a kor lelkészei (Thomas Smyth, John Adger, John Lafayette Girardeau stb.) komolyan vették a feketék evangelizálását, templomot építettek számukra, és Adger és Girardeau is egy-egy fekete gyülekezet lelkésze lett. Az egyik történet szerint, amikor Adger és Smyth hazatértek egy angliai lelkészkonferenciáról, azt mondták: “Úgy tűnik, külföldön nincsenek tisztában, hogy mennyit teszünk a feketékért. Mégis azt hiszem, többet kell tennünk.”

És hála Istennek többet is tettek. Amikor Girardeau elvállalta egy fekete gyülekezet lelkészi pozícióját, azzal a feltétellel tette, hogy ebben a templomban a földszinti padokban ülnek a feketék, és fehérek fent, a karzat padjain. (Ha megfigyeltétek, szinte mindegyik templomban volt karzat is, amely a feketéknek (legyenek szabadok vagy rabszolgák) adott helyet.) Egy másik történet szerint, amikor egy fekete a barátja hívására elment a gyülekezetbe, és meglátta, hogy a fehér Girardeau a lelkész, ezt szóvá tette barátjának. Az így válaszolt: “Lehet, hogy a bőre fehér, de a szíve fekete.”

A tanulság mindebből az, hogy az evangéliumnak nyitottnak kell tennie mások felé. Nincs társadalmi különbség, bőrszín, végzettség, vagyoni különbség, nyelv, semmi, ami megakadályozhat abban, hogy a közelünkbe lévő embereknek az evangéliumról és Krisztus áldozatáról beszéljünk.

Végül még pár kép Charleston gyönyörű (de olykor szomorú) történelmi belvárosáról.

Columbia, 2019.08.08: A tökéletes presbiteriánus …

(Nagyon sajnálom, hogy ilyen nagy késéssel tudok csak írni. Egyszerűen nem jutottam megfelelő internethez az elmúlt napokban. Remélem, hogy valamit sikerül ezzel a poszttal pótolni.)

Mielőtt a címben megnevezett kifejezést befejezném, gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen a tökéletes presbiteriánus? … keresztyén? … gyülekezet? … férj vagy feleség? … barát? … szeretet? … misszió? Minden bizonnyal hasznos, ha gondolkozunk azon, hogy életünk különböző elhívásaiban Isten mit kíván tőlünk, és mi az, ami leginkább összefüggésben van a nevünkkel és hitvallásunkkal.

De hadd térjünk vissza a címhez. Ebben az írásban a “tökéletes presbiteriánus” templomot akarom bemutatni. De mielőtt ezt megtenném, némi bevezető. A kurzus, amin részt veszek, a 19. századi amerikai presbiteriánus teológia. Ahogy írtam elég intenzív, reggeltől estig tart – sajnos ez az oka, hogy nem tudok mindennap írni valamit.

Azonban a kurzus érdekessége, hogy a nagy része azoknak a teológusoknak és gyülekezeteknek, amelyekről tanulunk, Greenville viszonylagos közelében éltek és működtek. Ahogy korábban írtam, Greenville az amerikai délhez tartozik, és e déli területek a 19. században sok szempontból jelentős szerepet játszottak a történelemben és egyházi életben. Éppen ezért a professzor jónak látta, ha a két utolsó napon kimozdulunk a tanteremből, és megnézünk néhány történelmi helyet a tárgyaltak közül. Két nagyobb városba látogatunk el a mai és holnapi nap folyamán: Columbiába és Charlestonba.

Columbiában a First Presbyterian Church-nél kezdtünk, amely nem meglepő módon a nevét onnan kapta, hogy ez volt az első presbiteriánus gyülekezet a városban. Ez az Egyesült Államok egyik legnagyobb múltú, és legnagyobb hatású gyülekezete. Csak hogy a jelennel érzékeltessük: ennek a gyülekezetnek volt Sinclair Ferguson a lelkésze nem olyan régi nyugdíjba vonulásáig. Lelkészei és igehirdetői általában a kor meghatározó teológusai közül kerültek ki. Presbiteriánus szempontból egy nehezen megkerülhető jelentőségű hely. Hadd adjak közre néhány fotót a belsejéről és a hozzá tartozó épületekről:

Hasonlóan érdekesek a templomkertben található sírok. Columbia, amely Dél-Karolina állam székhelye is volt egy időben, meghatározó emberei közül sokan ide jártak. Itt volt igehirdető és teológiai tanár Joseph Wilson, a későbbi amerikai elnök, Woodrow Wilson édesapja is.

Utána a Dél-Karolina Egyetem kampuszát néztük meg, ahol presbiteriánus teológia működött. A gyönyörű park mellett híres a könyvtár, amely rengeteg eredeti dokumentumot őriz ebből az időből, amelyek közül párba betekintést is nyerhettünk. A 19. században az egyetem két meghatározó jelentőségű elnöke James Henley Thornwell és John Lafayette Girardeau voltak, mindketten kitűnő igehirdetők, világszínvonalú presbiteriánus lelkészek és teológusok. Ritkán esik meg a történelemben, hogy ilyen kiemelkedő emberek közel élnek egymáshoz és szorosan együtt szolgálnak, és építik az Úr országát.

De most már tényleg visszatérek a címhez. Milyen a tökéletes presbiteriánus templom? Valami olyan, ami Istenre emeli a figyelmet. Ami nem pompás, hanem egyszerű, ám mégis szép. Ami Isten szavának központi szerepét mutatja. Nem az eddig látott nagy templomokra gondolok. Hanem valami ilyesmire:

Ez a “kis” templom egy, az Atlanti-óceán melletti kis szigeten, a Jones Island-en fekszik. Amerika harmadik legrégebbi templomépülete, 1719-ben építették. A szerkezete fa, és mégis kibírt 300 évet anélkül, hogy leégett volna (pedig egy időben szénnel fűtött kályha volt a templom közepén), a viharok szétrombolták volna (pedig ez a partszakaszt minden évben heves tornádók támadják), a háborúk megsemmisítették volna (pedig túlélte mind a Függetlenségi, mind az Észak-Déli háborút). Isten megőrizte számunkra. Egy tipikus skót presbiteriánus templom, középpontban lévő szószékkel, egyszerű, de tartós padokkal (a képen látható padok eredetiek, 300 évesek!).

Nem azért tökéletes a templom, mert építészetileg nem lehetne szebbet vagy jobbat csinálni. Hanem azért, mert ellátja azt a feladatát, amire hivatott: helyet ad az igazi Templomnak, Isten népének, hogy rendszeresen összegyűljön, és az Urat, Istenét imádja. Életünknek ez a fő célja, hogy Istent magasztaljuk. A mennyben ezt a küldetésünket fogjuk még teljesebben betölteni: “Azután íme, nagy sokaságot láttam, amelyet senki sem tudott megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, fehér ruhákba öltözve, kezükben pálmaágakkal. És hangosan kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!” (Jel 7:9-10) Kívánom, hogy ezzel a gondolattal készüljünk a közelgő vasárnapi istentiszteletre, és legyünk jelen ott testileg-lelkileg, hogy buzgón, a mi Teremtőnket és Megváltónkat magasztaljuk!

Greenville, 2019.08.05-06.: Tanulás közben

Nyilvánvaló volt, hogy az erdélyiekre és az itteni hegyekre tett múltkori megjegyzésem nem múlhat el következmények nélkül. Így hát most Canossát járok. Mégpedig úgy igyekszem jóvá tenni az okozott kárt, hogy megmutatom, ma este mit csináltunk:

Igen, miccset sütöttünk. Nyiván az igazi nyomába nem érhet. De hát ez az, ami egy magyarországitól (címzetes oltott székelytől) és egy amerikaitól telt. Remélem, ez némileg enyhíti a sebeket. 😉

Nagyon sok újdonság az elmúlt két napban nem történt – lévén, hogy elkezdődött a kurzusom, és így a napjaim abból álltak, hogy egy vacogósra kondicionált (nyilván, hiszen Amerikában vagyunk, és ha kint 35 °C van, akkor bent miért ne legyen 20°C?) tanteremben ültünk, hallgattunk, beszéltünk, gondolkoztunk. Nem az a tevékenység, amiről érdekes képek készülnek.

De ez nem jelenti, hogy ne lenne érdekes! A kurzus, amin részt veszek, a 19. századi amerikai presbiteriánusok teológiájával foglalkozik. Valójában egy teljeskörű áttekintést ad, hogyan gondolkodtak a Biblia tanításairól ezek a teológusok. Nem sokat tudunk erről az időszakról, de sok szempontból a teológia egyik aranykora volt nemzetközileg is meghatározó református (presbiteriánus) teológusokkal.

Hadd emeljek ki most csak egy idézetet, Krisztus kereszten való szenvedéséről. A szerző James Henry Thornwell, az egyik meghatározó 19. századi presbiteriánus teológus (eredetiben persze sokkal szebb):

“Jézus halálának erkölcsi nagyságát nem kis mértékben növeli, ha megkülönböztetett módon, az istentisztelet aktusaként gondolunk rá. […] A halála által szerzett elégtétel nem csupán alapot szolgáltat arra, hogy mások szabadon közelíthetik meg és imádhatják az Isteni tökéletességet, hanem önmagában egy óriási imádság és csodálatos hálaáldozat. […] Ha istentiszteletként tekintünk rá, fenséges hódolat és erkölcsi nagyság szövi át Jézus halálát–amely nem nyűgöz le, ha figyelmünket csupán azok a jogi alapelvek kötik le, amelyek a bűnös felmentéséhez kötődnek. Jézus szenvedése olyan szentséggel van felruházva, amely arra késztet, hogy megálljunk és imádjuk őt. Sohasem volt ahhoz mérhető dicséret, mint amikor Jézus meghalt, és a megváltás egész munkája egy hatalmas litánia, amelyhez fogható nincs a világegyetem történetében. Nem csoda, hogy az Atyának szeretnie kell a Fiút. Isten ilyen imádóit nem küldik el a szentélyből, az általuk bemutatott hódolatot nem hagyják figyelmen kívül. Soha, soha nem mutattak be ehhez hasonlót, és soha, soha nem lesz ehhez hasonló — olyan kegyesség, mint amely Jézus kebelében izzott, amikor letette saját életét a kereszten.”

James Henley Thornwell: Krisztus áldozata, mint missziós törekvésünk képe és modellje (The Collected Writings of James Henley Thornwell, 2:418-419)

Ezek az emberek látták Jézus dicsőségét, és gyönyörködtek benne — talán ez a legfontosabb érv, hogy miért érdemes tőlük tanulni.

Ha pedig a tanulásnál járunk, akkor meg kell említeni, hogy nagyon komolyan veszik ezt. Bár egy választható tárgyról van szó, mégis nyoma sincs a lazaságnak. Látszik ez a professzor felkészültségén, és az elvárásokon is. Tegnap este pl. kaptunk még egy cikket, amit a következő napra át kellett olvasni. A cikk egy nyolcvan oldalas értekezés volt az ember teremtéséről, benne a különböző elméletek bibliai vizsgálatáról. Nem mondanám volna könnyű esti olvasmánynak, de ez különösebben nem hatott meg senkit. 🙂

Készítettem egy óra közbeni felvételt, ill. egy képet azokról a legszükségesebb könyvekről (pontosabban egy részükről), amelyet a professzor maga mellett tartott, hogy az óra közben hol egyikből, hol másikból tudjon idézni. Nem két könyvről van szó…

Áldott napot, és gyönyörködést a mi csodálatos Megváltónkban!

Oak Ridge, 2019.08.03-04.: Déli testvérek

Némi amerikai tapasztalat után biztosra vettem, hogy a Dél alapvetően a nagy és erős gyülekezetek és általában a keresztyének vidéke. Az eddigi utaim során ezen a vidéken fordultam meg legtöbbször, itt láttam a legegészségesebb gyülekezetet, ráadásul ezekben az államokban húzódik az a terület, amelyet Biblia-övnek (Bible Belt) hívnak, ezzel is utalva az itt található erős keresztyén jelenlétre. A mostani utam első állomása ebből józanított ki.

Oak Ridgbe, Tennessee államba érkeztem egy kimerítő, 24 órás repülőút után. Oak Ridge lényegében 1942-ben jött létre, és az amerikai atombomba-kutatás (Manhattan-projekt) érdekében létrehozott (titkos) település volt. Az áramtermeléshez és a hűtéshez rendelkezésre álló rengeteg víz, ill. a viszonylagos nagy távolság más településektől játszottak főként szerepet a kiválasztásában. Mindenesetre egy nagy kísérleti laboratóriumként indult meg a városka élete, és ezt a jellegét a mai napig is megőrizte: az ország, sőt a világ minden részéből érkező tudósok fő gyűjtőhelye. Mind emiatt jelentősen el is tér más déli településektől: az emberek inkább közömbösek a vallás iránt. Ez meglátszik abban is, hogy (jó) gyülekezetből nagyon kevés van.

Hála Istennek az a gyülekezet, amit meglátogattam, egy nagyon szívélyes, komoly, és lelkileg jó egészségnek örvendő közösség. Látogatásom apropóját az adta, hogy a Greenville-i Teológián való tanulmányaim témavezetője, Dr. C. N. Willborn (Nick) az itteni, Covenant (‘Szövetség’) gyülekezet lelkésze. Nick történelmi teológiát és egyháztörténelmet tanít, és különleges ismerője a presbiteriánus teológiának és mindennek, ami az egyházzal kapcsolatos. Egy rendkívül melegszívű ember, és ez a melegség az otthonán keresztül a gyülekezeten is érződik.

Ezt a szívélyességet több módon is sikerült megtapasztalnom, de hadd emeljek ki egy mozzanatot a ma délelőtti istentiszteletből. A prédikáció után Nick bejelentette, hogy a gyülekezet egy újabb taggal szaporodott, és megkérte Barrettet, hogy jöjjön előre a fogadalmát letenni. Meglepetésemre kiderült, hogy Barrett egy 10-11 éves fiú, akinek bizonyságtételét a presbitérium alaposan megvizsgálta, hitelesnek látta, és így a gyülekezet teljes jogú tagja lett. Most pedig nézzétek meg, hogyan zajlott Barrett fogadalomtétele:

Ha nem látszana, bátran nagyítsatok bele a képbe. Nick végig Barrett mellett állt, karjával átölelte a fiút a fogadalomtétel és az imádság közben, és ebben a gyöngéd és szerető pozícióban mutatta felé azt a szeretetet, amivel Krisztus van az övéi felé – legyenek fiatalok vagy felnőttek. Nick különben egy nagyon jó igehirdető is, éppen a Római levelet fejezte be, aki tud angolul és van ideje, bátran belehallgathat a sorozatába.

A mai napon egész sok szerepem volt egyébként. Még nem sikerült kihevernem a repülőutat, ami abból is látszott, hogy a jó éjszakai alvás ellenére, ebéd után másfél órát aludtam, és mégis este 10-kor már leragadtak a szemeim. Ennek ellenére az Úr megerősített délelőtt és délután is. Délelőtt egy hosszabb bemutatót tartottam a gyülekezetnek a magyar reformációról és az egyházunkról, délután pedig az istentiszteleten prédikáltam. (Itt is, mint ahogyan általában a jobb gyülekezetekben, két istentisztelet van vasárnaponként.) Az Úr Nicken keresztül még egy különleges ajándékkal is megáldott: ahogy az istentisztelet végéhez közeledtünk, Nick újra felhívott a szószékre, és kérte, hogy az ároni áldást magyarul (is) intézzem a gyülekezethez. Gondoltátok volna, hogy magyarul hangzik el Isten szava majd ezen a helyen? Én biztosan nem. 🙂

Az istentisztelet után, a késői óra ellenére kocsiba ültünk, és háromórás út után éjfélhez közel érkeztünk meg Greenville-be. A mostani utazásom fő célja ugyanis az, hogy részt vegyek az egyhetes intenzív kurzuson a teológián. A téma a 19. századi (amerikai) presbiteriánus teológia – ugyanis ez az évszázad rengeteg nagy teológust adott Isten népének erről a vidékről. Igyekszem majd röviden összefoglalni, amit tanultam – remélem, hogy tudunk épülni egymás tapasztalatából.

Nem maradt most más hátra, mint hogy pár képpel elköszönjek (némi magyarázatot találtok a képek alatt a leírásban). Hálásan köszönöm az imádságaitokat.

USA, 2019. március 30-31.: Testben Amerikában, lélekben otthon

A greenvillei repülőtéren ülök, és a beszállásra várok, és közben ezzel a sorokkal zárom a mostani utamat. Az elmúlt három hét kimerítő volt testileg és lelkileg – mondhatni, egy nagy utazás volt az egész. Ám nagyon hálás vagyok mindazért, amit az Úr kegyelméből elvégezhettem. Valamint azokért a tapasztalatokért, amelyeknek részese lehettem, és amelynek áldásait a család és az egyház is remélhetőleg élvezni fogja.

Mit írhatnék zárszóként? Igyekszek pár tapasztalatot összefoglalni, amíg gyűltek és sűrösödtek bennem az elmúlt napok során. Először is az a kulturális sokk, ami az emberi kapcsolatokat jellemzi. Sokszor gondoljuk az amerikaiakról, hogy felszínesek, és ebben lehet némi igazság. Ám az letagadhatatlan, hogy a társadalmat jellemzi egy kedves és érdeklődő hozzáállás a másik ember iránt. Ha például sorban állsz – függetlenül, hogy ez a gyülekezeti ebédre várva, a kasszánál vagy a mosdóban – az emberek beszélgetnek egymással. Megkérdezik, hogy vagy; elmondják, hogy éppen mi történt velük aktuálisan. Az Aldiban például az egyik dolgozó hosszú perceken át adott tanácsokat egy vásárlónak a környékbeli látnivalókról. És ez a nyitottság megtalálható a nagyvárosokban úgy, mint a kisvárosokban, a gyülekezetben csakúgy, mint az üzletben. Nem minden ilyen társalgásból lesz mélyebb beszélgetés, de volt részem olyanban is: ahol pár perc alatt tényleg alkalom nyílt egy rövid bizonyságtételre. Talán nektek is bátorításul szolgál ez a tapasztalat arra, hogy merjünk beszélgetést kezdeményezni (vagy viszonozni), ha arra alkalmunk nyílik.

Másodszor, ahogy korábban is írtam, az embert itt körülvevő fejlettség könnyen lenyűgözhet és elcsüggeszthet. Ám sokkal jobb mindezekre úgy tekinteni, mint a szorgalom és hűség kitartó munkájára. Tény, hogy a gyülekezetek általában sokkal nagyobbak, mint nálunk. De itt se volt mindig így, hanem a gyümölcsök mögött, amiket látok, évtizedek hűséges és kitartó munkája áll. Vegyük például a Woodruff Road-i gyülekezetet. Élő, szerető, missziós lelkületű közösség – áldott lelkészekkel és vezetőkkel. Ám a lelkészek nem különleges tehetségű szónokok vagy igehirdetők. Természetesen az igehirdetések nagyon jók, de mindenek előtt ezek az emberek hűségesek. Hétről-hétre hűségesen tanítják Isten szavát, és Isten azt megáldja, és nem tér hozzá vissza üresen. Azt hiszem, hogy ez sok területére az életünknek igaz: Isten elsősorban nem tehetséget, hanem hűséget vár el tőlünk. Ne csüggedjünk tehát, ha sok hiányosságot látunk az életünkben vagy egyházunkban, hanem arra figyeljünk, hogy abban, amit megértettünk, hűségesek legyünk.

A harmadik érdekesség pedig tegnap ért: Daviddel és Vickievel este kimentünk sétálni a Greenville központjába. Mintha más világba csöppentem volna: zajos, belvárosi forgalom, hangos éttermek, tömeg. Tudom, hogy budapestiként meglehetősen furcsának tűnik, hogy ezt írom, hiszen mégis egy hetvenezres városról beszélünk. Ám tény, hogy az elmúlt hetekben nagyon elszoktam a világi-városi közegtől. Rengeteg helyen és rengeteg ember között megfordultam – de mégiscsak főleg konferenciaközpontokban és gyülekezetekben. Mintha az Úr felkészíteni akart volna az otthon rám váró közegre, és egyúttal emlékeztetett is rara, hogy milyen áldott dolog, ha testvérek társaságában lehetünk.

Most már mennem kell. Pár képpel búcsúzom, az Úr Veletek!