Varsó, 3. nap: Miért van szükségünk más egyházakkal való kapcsolatra?

Vannak dolgok, amik mindenhol ugyanazok. Például hogy egy rendes lelkészcsaládban vasárnap reggel müzlit reggelizik a család. 🙂 Nem volt ez másként Dariuszéknál sem – a gyors reggeli után indultunk máris a gyülekezetbe. Pontosabban engem egy középkorú férfi, Mihai vitt el. Nagyon könnyen szót találtunk vele, ami különben szinte az összes itteni beszélgetésemre elmondható. Nem csak a mondásainkban létezik a lengyel-magyar barátság, hanem tényleg nagyon meleg szívvel gondolnak ránk a lengyelek. Különleges és szívet melengető érzés. 🙂

Az istentisztelet 10:30-kor kezdődik, előtte pedig 9:30-tól gyerekalkalom ill. a felnőtteknek bibliaóra van. A bibliaórát most én tartottam, az egyházunk megalakulásának és elmúlt húsz évének történetéről beszéltem. A gyülekezet amúgy nagyon hasonlított a kb. 10 év ezelőtti budapesti gyülekezetünkre, így egyúttal nosztalgiáztam is.

Az istentiszteletük a miénknél liturgikusabb, formálisabb, de ezt nem negatívumként mondom. Az istentiszteleti rend gazdag igei tartalomban: minden istentiszteleten elmondják az Apostoli Hitvallást, közösen recitálnak a Westminsteri Hitvallás vagy Káték valamelyikéből, felolvassák a Tízparancsolatot, erre válaszként közös bűnbánó imádság, és a bűnbocsánat kihirdetése következik. Továbbá minden héten van úrvacsora is. Tehát eltérő a mi istentiszteleti rendtartásunktól, de nem mondhatom, hogy idegenül éreztem volna magamat.

Sok fiatal van a gyülekezetben: fiatal házaspárok csakúgy, mint egyedülállók. A döntő többségük tudott angolul, így nem volt nehéz kommunikálni velük. Összességében tehát jó tudni, hogy van egy hozzánk hasonló, hitvalló presbiteriánus gyülekezet Varsóban.

A mostani utazásom alkalmával próbáltam végiggondolni, hogy mi haszna van ezeknek az utazásoknak. Miért is próbálunk kapcsolatot létesíteni más egyházakkal?

Először is azért, mert ez biblikus. Ha az Újszövetséget olvassuk, ott nem gyülekezetek független halmazával találkozunk, hanem egymással kapcsolatban lévő közösségekkel. Természetesen nem lehet a mostani egyházi struktúráinkat egy az egyben ráhúzni az Újszövetségben, hiszen akkor még kialakulóban volt az egyház. Mindenesetre az látszik, hogy voltak kisebb területi egységek. A Galata levelet Pál nem egy gyülekezetnek szánja, hanem “Galácia gyülekezeteinek” (Gal 1:2). Vagy hasonlóan a Jelenések könyvében az Úr Jézus is egy kis-ázsiai terület hét gyülekezetének küldi leveleit. Bár ezeknek a régióknak a gyülekezetei adott esetben más nyelven beszéltek, más társadalmi-kulturális háttérrel rendelkeztek, mégis tudtak egymásról, imádkoztak egymásért és felkeresték egymást. Ezekről számolnak be a levelek végén található köszöntések. Mindez azt tárja elénk, hogy más, messzebb élő, más nyelvet beszélő gyülekezetekkel való kapcsolattartás igei gyakorlaton alapszik. Valójában Krisztus testének egységét, és tagjainak egymással való törődését juttatja megfogható módon kifejezésre.

Másodszor azért, mert ez a történelmi református gyakorlat. A protestantizmust (és ezen belül a református/presbiteriánus ágat is) gyakran vádolják azzal, hogy megtörte az egyház egységét, és csak újabb és újabb szakadásokat generált. Ám ez a vád nem veszi figyelembe, hogy a protestáns igeértelmezés szerint az egyház egysége elsősorban nem szervezeti, hanem lelki. Nem attól leszünk egységben, ha egy (egyház)szervezethez tartozunk, hanem attól, ha egy Krisztusban hiszünk és a Szentírásról hasonlóan gondolkozunk. Éppen ezért az egyházi határvonalak nem voltak gátjai a reformátorok és követőik kapcsolatainak. Kálvin kiterjedt levelezést folytatott szinte az összes európai református egyház vezetőivel. A skótok megfigyelőket küldtek a Westminsteri Zsinatra, mint ahogyan a Dordrechti zsinat is egy ökumenikus zsinat volt a XVII. század elején, Európa számos református egyházának képviselőjével. Sokszor nem is vagyunk tudatában, hogy a XVI-XVIII. századok mennyire ökumenikusak voltak a református egyházak számára: a diákok rendszeresen utaztak a különböző egyetemek között, hogy a lehető legjobb előadót hallgassák. A professzorokat nem egy ország teológusai közül válogatták, hanem Európa szerte. Az egyházak élő kapcsolatban voltak egymással, törődtek egymással, intették vagy bátorították egymást – akárcsak ezt az I. századi gyülekezetek esetén is láthattuk a Szentírásban.

Harmadszor azért, mert a bölcsesség is ezt kívánja. Elszigeteltnek lenni sosem jó. A biológusokat különösen érdeklik azok elszigetelt ökológiai környezetek, amelyek valami miatt (magas hegylánc, körülvevő sivatag vagy óceán) el vannak zárva a külvilágtól. Ilyen helyeken általában valami érdekes, sosem látott létformára találnak. Így van ez a keresztyénekkel is, annyi különbséggel, hogy az elszigetelt keresztyén vadhajtások sosem eredményeznek jót. Az ember vak lesz saját maga hibáira, kontroll nélkül szélsőségek felé hajolhat vagy olyan dolgokkal küzd erőtlenül, amire mások már találtak megoldást. Éppen ezért fontos, hogy tudjunk másokról, és ők is tudjanak rólunk. Osztozhatunk egymás tapasztalataiban, tanácsot kérhetünk, megoszthatjuk gyengeségeinket és erősségeinket – és nemcsak a lelkészek, hanem az egész egyház is részesül ebben
a látogatások vagy meghívott előadók által. Különösen Európában, ahol a hitvalló reformátusság gyenge lábakon áll, szükséges, hogy egymást támogassuk, és közösen építsük a hitvalló egyház épületét – miközben persze tisztában vagyunk azzal, hogy mindannyiunknak megvannak a nyelvi, kulturális, történelmi sajátosságai, így egyetlen modellt vagy gyakorlatot sem lehet csak úgy átmásolni. Ám az egyházi kapcsolatok hálója segítséget ad, bekapcsol úgymond a nagyobb test vérkeringésébe. Szükségünk van másokra, mint ahogy nekik is szükségük van ránk. Akárcsak egy helyi gyülekezet életében.

Mindezeket végiggondolva hálás vagyok, hogy elmúlt pár évben Isten annyi kapcsolatot nyitott előttünk. Azt szokták mondani, hogy az ember minden tanult nyelvvel gazdagabb lesz – így érzek én a kapcsolatainkkal is: minden újabb református egyházzal való közösség gazdagít lelkileg.

Hadd csatoljak még pár képet: Dariusz családjáról, az új kutyájukról és kedvenc plüssállatáról és persze a kihagyhatatlan repülőről. 🙂 És lesz még egy bónuszkép a heti mókarovatba, ha Dariusznak sikerül majd a héten elküldenie.

Varsó, 2. nap: amerikaiak, lengyelek, közép-európaiak

A mai napon sikerült jobban megismerkednem a Brycko (ejtsd: bricskó) családdal. Hát, nem unatkoztak az eddigi életükben, az biztos. Tíz évnyi házasság alatt tizennyolcszor költöztek – és ezekre ne csupán úgy gondoljunk, mint izgalmas új kalandokra…

Azt hiszem, Európából nagyon nehéz megérteni, mit is jelentett a 2008-as gazdasági válság Amerikában. Dariusz ekkor védte meg a doktori disszertációját, és azt gondolnánk, hogy egy neves doktori fokozattal rendelkező teológus után kapkodnak majd. Hát nem. Minden próbálkozása ellenére sem talált munkát, se egyetemen, se református egyházban, se más szervezetben. Csomagolóként, árufeltöltőként dolgozott, amikor erre lehetőséget kapott. Biztos nem így gondolnánk el a karrierútját. Viccesen megjegyezte, hogy még évekkel később is, amikor egy posztdoktori kutatásra felvették, nagyon komoly anyagi nehézségeik voltak. Annak ellenére, hogy a filozófiai világ krémjével (pl. Alvin Plantingával!) kutatott együtt, még az albérletüket is alig tudták fizetni. Miközben a fogadásokon, amelyekre a kutatás miatt hivatalos volt, homárt evett, addig annyi pénzük se volt, hogy állandó lakhelyet találjanak, vagy a kisfiát orvoshoz vigyék. Szörnyű kettősség.

Ami talán még nehezített a helyzeten, hogy az akkori egyháza se nagyon segítette őket. A gyülekezet, ahová jártak, hideg és rideg volt, és nem igazán vettek tudomást anyagi és lelki nehézségeikről. Éveken át vártak a nekik tett ígéretek valóra váltására, ám semmi történt. Végső elkeseredésében az Úr aztán utat nyitott nekik, és az egyik leghíresebb presbiteriánus gyülekezetbe, a columbiai First Presbyterian Church-be vezette őket. Itt lett Dariusz lelkész Sinclair Ferguson és Derek Thomas mellett. (Ez a két név valószínűleg ismerősen cseng sokak számára, a ma élő leghíresebb református-presbiteriánus igehirdetők és előadók között vannak, Sinclair Ferguson-tól könyvet is jelentettünk meg Növekedés a kegyelemben címmel.)

(Egy szó szerinti zárójeles megjegyzés: már eddig is nyilvánvaló volt persze, hogy Dariusz-sal nem vagyunk egy súlycsoportba. Nem nagyon tudtam olyan református szervezetet, embert mondani, akit ne ismerne vagy ne lett volna korábban kapcsolatban. Mégis, ahogy tegnap írtam, egy közép-európai rokonlelket találtam benne, mindenfajta fennhéjázás nélkül. Hála az Úrnak, hogy hozzánk közel lehet egy ilyen tapasztalattal rendelkező testvér.)

Ebben a gyülekezetben töltött idő a gyógyulás időszaka volt számukra, ahol újra megtapasztalhatták a keresztyén szeretetet egy befogadó és támogató közösségben. Talán jó emlékeztető ez mindannyiunknak, hogy mennyire oda kell figyelnünk egymásra, hogy lehessünk Krisztus keze és lába, amivel segíti és átöleli az éppen szükségben levő bárányait.

Dariuszt majd ebből a gyülekezetből hívták el Lengyelországba misszionáriusnak, ahol már három éve szolgál. A jelenlegi munkája két nagy területet ölel fel. Egyrészt, ott a gyülekezetalapítás. Isten különleges kegyelme, hogy miután Lengyelországba érkeztek, különböző csatornákon őt kezdték keresni emberek. Általában fiatalok, akik más lengyelektől hallottak róla – amiben segített az, hogy lengyel reformátusok nem nagyon vannak, pláne nem olyanok, akik külföldön kutattak. Az első alkalmakat a nappalijukban tartották – a vége felé már harmincöten zsúfolódtak össze lakásukban. Ekkor lehetőségük nyílt egy ingatlant bérelni a közelben, a gyülekezet mind a mai napig ott gyűl össze. Jelenleg kb. 20-22 tagjuk van, velük majd holnap fogok találkozni. A másik szolgálati terület a Tolle Lege intézet (latinul: vedd és olvasd), ami egyfajta kutatóközpont a református teológia iránt érdeklődőknek. Valójában egy nagy könyvtárként képzeljük el, angol és lengyel református könyvekkel, ahová minden, teológia vagy történelem iránt érdeklődőt szívesen látnak. Időnként szoktak előadásokat is szervezni, ezáltal is ismertté téve magukat és bevonzva embereket, akik így a gyülekezettel is kapcsolatba kerülhetnek. A gyülekezetbe járók döntő része személyes kapcsolat útján került oda, és ebben sokat jelentett az is, hogy Dariuszék élen jártak a vendégfogadásban és az emberekkel való kapcsolattartásban. Ennek fontosságát igyekszenek hangsúlyozni minden keresztyén számára.

Vagyis újra csak azzal zárom, hogy személyes vagy egyházi hátterünk különbözőségei ellenére a varsói presbiteriánus gyülekezet problémái, nehézségei és örömei nagyon hasonlók a mi gyülekezeteinkéhez. Ugyanúgy küszködnek azzal, hogy a társadalomban nem fogadják el őket, vagy hogy keresztyénként nehéz társat találni. Ám a vele való beszélgetésben újra olyan jó volt rácsodálkozni Isten kegyelmére, hogy egy református gyülekezet- és egyházalapító munka részesei lehetünk. Milyen csoda az, hogy elhívott minket az Úr Isten az ő Fiával való örök közösségre, és megismertetett egy Bibliát komolyan vevő, tiszta tanításrendszerrel, amely által még jobban láthatjuk a mi Istenünk nagyságát és kegyelmét. Ja, hogy e területen való úttörésben nehézségekkel és áldozattal részesülünk? Ez is a csomag része. De nem én, hanem Krisztus ígérte, hogy a vele való úton ő minden lemondásért százszorosan kárpótolni fog minket (Mk 10:30). Hála legyen neki!

A mai napi válogatásban találhattok képeket a gyülekezetről és a Tolle Lege intézetről, Varsó óvárosáról és a héten meghalt gdanski polgármester temetését közvetítő téren összegyűlt óriási tömegről. Illetve egy és még egy videó Varsó belvárosáról, és egy harmadik a gyászoló tömegről – ez utóbbit főleg azért, mert érzékelteti a katolikusság erejét.

Varsó, 1. este: Lengyel, magyar két jó barát…

A mondás igaznak bizonyult, de ne rohanjunk egyből a nap végére…

Szóval ma délután Varsóba utaztam az itteni református presbiteriánus gyülekezet meghívására. Ha valaki esetleg a fejét vakarja, hogy hogyan nem tudott eddig a híres lengyel presbiteriánusokról, azt megnyugtatom, hogy érkezésemmel ötven százalékkal megnőtt a Varsóban lévő protestáns lelkészek száma (eddig ketten voltak, velem együtt hárman). Sőt ha a varsói konzervatív protestáns lelkészeket nézzük, akkor száz százalékkal (lévén a házigazdámon kívüli másik lelkész liberális teológiailag). Ez sok mindent el is mond a lengyel reformáció jelenlegi állapotáról. (Az meg már más téma, de szintén érdekes, hogy a 16-17. században a lengyel reformáció elég jelentős volt, és olyan embereket adott, mint Jan Laski vagy Johannes Maccovius.)

Házigazdámat Dariusz Bryckonak hívják, és fordulatokban nagyon bővelkedő élete van. Varsóban született és nőtt fel, de az érettségi után Amerikába ment, ahol bibliaiskolát, majd teológiát végzett. Azután pedig Richard Muller alatt végezte doktori tanulmányait, aki a reformáció kora teológiájának egyik legnagyobb mai szaktekintélye. Ám magasfokú végzettsége nem akadályozta meg abban, hogy szó szerint éhezzen életének adott pontján, és a teljes elkeseredésig jusson el. (Igen, Amerikában vagyunk, aminek bőven vannak árnyoldalai is. A szociális háló esetenként nagyon lyukas lehet arrafelé.) De az Úr nem hagyta el, és bár sok fájdalmat és cserbenhagyást kapott akár keresztyénektől is, Isten elvezette egy olyan gyülekezetbe, ahol szeretetre és befogadásra lelt, és amely végül visszaküldte Lengyelországba misszionáriusnak. Mert szíve égett a hazája iránt, és szeretett volna annak reformációján dolgozni. Azt hiszem, erre a helyzetre (is) illik a 37. zsoltár verse: “Gyönyörködjél az Úrban, és megadja Neked szíved kéréseit.”

Mai napi lengyel nyelvlecke: tudtátok, hogy a lengyelben is van ‘s’ és ‘sz’ betű? Csak ők az s-t sz-nek, és az sz-t s-nek ejtik. Viccesek ezek a lengyelek… 🙂 (Tehát igen, házigazdámat helyesen ‘Dárius’-nak kell ejteni.)

Sok csodálatos dolgot lehetne mesélni Dariusz életéből, remélem máskor még lesz alkalmam rá. Most csak annyit emelnék ki, hogy mennyire jó, hogy hozzánk hasonló közép-európai háttérrel rendelkezik. Bár nyilván a lengyelek és a magyarok sok ponton eltérnek egymástól, de mégis egy kisebb földrajzi-történelmi egységnek a tagjai vagyunk: van egy közös kulturális örökségük, megértjük egymást és sok dolgot hasonlóan éltünk át és élünk meg. Amikor vele beszéltem akár a gyülekezetalapítás nehézségeiről, akár az amerikai keresztyének néha miénktől eltérő hozzáállásáról, sokszor csak mosolyogtunk egymásra. Hasonlóak a tapasztalataink. Talán ezért is nagyon fontos nekünk, európai hitvalló református keresztyéneknek összefogni, találkozni, egyházilag kapcsolatba lenni: hogy egymás hite és tapasztalata által épülhessünk, és építhessük közösen az Úr országát.

Egy rokonlelket találtam. Remélem, hogy nemcsak személyesen, hanem egyházilag is barátra leltünk ebben a kis lengyel református gyülekezetben. Elvégre lengyel-magyar két jó barát…

(A repülős gépet az az iránt érdeklődőknek ajánlom. Utána két képet találtok Dariuszról. Az egyiket kényelmes, otthoni környezetben, ölében az új, kilenchetes golden retriverükkel. A másik pedig egy amolyan “jó munkásember” kép egy lelkész-teológusról. 😉 )

 

Észak-Amerika, 12-13. nap: New York

Sajnos az elmúlt két napban nem tudtam internethez jutni. Kicsit ironikus, hogy ez pont New Yorkban történt meg. Ám ettől függetlenül mozgalmas volt ez a két nap. Grand Rapidsből délután érkeztem meg, New Yorkba, és a következő másfél napot Carl Dobrowolskival töltöttem, aki keresztyén, református kiadók copyright ügyeit intézi. Miközben beszélgettünk, elvitt pár érdekes helyre, így ez a bő egy nap afféle pihenés volt.

Carl érdekes ember. Talán már említettem, hogy lengyel bevándorlók gyermeke. Édesanyja félig lengyel, félig ukrán, és a második világháború (sőt az azt megelőző évek) borzalmai elől menekült Amerikába. Annyira elevenen éltek benne ezek az évek, hogy még a rendszerváltás után sem volt hajlandó meglátogatni hazáját, annyira félt, hogy majd valakik megfigyelik, és nem engedik visszatérni Amerikába. Édesapja kilenc-tízhónapos volt, amikor szülei Amerikába költöztek, de mivel csecsemőként rendkívül gyenge egészsége volt, otthon hagyták (!), és a rokonai között kallódva nevelkedett fel – képzelhetjük, milyen hányattatott gyerekkora volt. Majd tizenévesen kötözött ki Amerikába, ahol találkozott későbbi feleségével. Összeházasodtak, és pár évre később született meg Carl.

Carl élete is nemkevésbé izgalmas, és fordulatokkal teli. Elég lázadó tini volt, aki egy idő után elérte azt a pontot, hogy szülői ráhatással nem nagyon lehetett megállítani. Édesanyjának így egyetlen eszköz maradt a kezében: az imádság. És édesanyja imádkozott érte, akkor is, amikor mindenki lemondott róla. Isten pedig meghallgatta az igaz buzgóságos könyörgését, és Carl megtért. A főiskola elvégzése után pár évvel egy karizmatikus gyülekezetben (kb. hasonló, mint a magyarországi Hit Gyülekezete) kötött ki, majd ott végezte teológiai tanulmányait, és lett a gyülekezet segédlelkésze. Valljuk meg, ezen a ponton mi se adnánk sok esélyt, hogy Carlból majd a legnagyobb református kiadók képviselője lesz. 🙂 Aztán az Úr szép lassan terelte a tisztább teológiai irányvonalak irányába. A következő évtizedekben dolgozott az Amerikai Bibliatársaságnál, több kiadónál, végül kapcsolatai révén elkezdte jelenlegi munkáját, amit az Úr megáldott, így egyre több kiadóval dolgozik együtt, és építi így Isten országát. Tekervényes életút, mégis Isten használta ezt a lázadó tinédzserből lett karizmatikus segédlelkésszé avanzsált, majd református kiadóknak dolgozó embert. Formálta jellemét, hogy legyen alázatos (nem kismértékben a saját bukásai révén), szerető, Krisztusról gyakran bizonyságot tevő keresztyén, aki valamiért megkülönböztetett szeretettel viseltet egy közép-kelet-európai kis presbiterinus egyház lelkésze felé, mint én. Sokszor nem értjük Isten útjait, de attól még nem kevésbé valóságosak és csodálatosak.

Ebben az egy napban voltunk New York egyik tengerpartján, a természettudományi múzeumban, és még sétáltunk a Brooklynt és Manhattant összekötő Brooklyn Bridge-n is. Ám ezekről beszéljenek a képek. 🙂

Észak-Amerika, 11. nap: a nyugalom napja

Ha vasárnap, akkor istentisztelet. Ha istentisztelet, akkor mindjárt kettő. Legalábbis ezen a vidékeken a református gyülekezetek döntő részében két istentiszteletet tartanak, délelőtt és délután (este) is egyet-egyet.

Délelőtt Billt kísértem le egy messzebb lévő gyülekezetbe – ugyanis az itteni lelkészek is hozzánk hasonlóan próbálják a nagyobb konferenciák, egyházi összejövetelek után a helyettesítés adta előnyöket kihasználni. Így Bill gyülekezetébe is jött egy-egy lelkész délelőtt és este, és neki is két helyre kellett mennie. Az elosztást, hogy ki hova menjen az egyházkerület szintjén központilag végzik, egyszerűbb így.

A gyülekezet, amibe mentünk, közepes-nagyobb létszámú volt, ami itt azt jelenti, hogy kb. 300-400 fő lehetett az istentiszteleten. Az istentisztelet előtt szóltam pár szót a gyülekezethez, majd Bill a Préd 2:1-11-ből prédikált egy elgondolkodtató igehirdetést.

“Azt mondtam a szívemben: rajta, próbálkozz a vigassággal, hogy lásd meg, mi a jó! És íme, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondtam: bolondság! A vigasságról pedig: mit használ az! Elhatároztam szívemben, hogy borivásra adom magam – persze úgy, hogy szívemet a bölcsesség vezesse –, és kipróbálom ezt a bolondságot, míg meg nem látom, hogy mi az, amit a legjobb tenniük az emberek fiainak az ég alatt életük minden napján. […] Nem tagadtam meg szememtől, bármit is kívánt, és nem vontam meg szívemtől semmi vigasságot; hanem szívem örvendezett minden jónak, amit munkámmal gyűjtöttem, hiszen ez volt a jutalmam minden erőfeszítésemért. De amikor ránéztem minden művemre, amelyet kezem alkotott, és munkámra, amelyet fáradsággal végeztem: íme, mind hiábavalóság és szélkergetés volt az, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (2:1-3, 10-11)

Ebben a részben azt olvassuk, hogy Salamon minden erejével és rendelkezésre álló lehetőségével megpróbálja a boldogságot keresni. Keresi ezt a vigasságban, a munkában, az élvezetekben, a társaságban, a művészetekben – mindenben. Mégis, amit a végén levon, az szomorú, akár elcsüggesztő. Minden csak hiábavalóság és szélkergetés volt! Első olvasásra elég depressziós igerész. Mi értelme akkor az életnek?

Bill először is arról beszélt, hogy a Prédikátor könyvének egyik kulcs szava a “hiábavalóság” (angolul vanity, héberül hebel, amiből az Ábel név is ered). Vannak akik ezt a szót értelmetlenségként magyarázzák, mintha az öreg Salamon itt azt mondaná, hogy semminek sincs értelme. Ehhez képest Bill azt az álláspontot fogadja inkább el, hogy a “hiábavaló” inkább “tűnékenyt, átmenetit” jelent. A fő gondolat tehát nem az, hogy a munka, szórakozás, művészet, barátok stb. nem adhatnak örömet, hanem hogy ez sosem lehet tartós ezen a földön. Ha azt tűzzük ki életcélul, hogy “boldogok legyünk”, akkor sose fogjuk igazán elérni. Miért? Azért, mert ez a vágy mindig egyfajta meg nem elégedettségből származik. Ha mindenáron boldog akarok lenni, azt jelenti, most nem vagyok boldog. És kitűzöm, hogy ha ezt a dolgot megkapom, vagy azt a másikat megszerzem, és azt gondolom, majd akkor boldog leszek, akkor mindig tévedni fogok. Mert utána újra lesz öt vagy tíz dolog, amire úgy érzem szükségem van. És újra kezdődik előlről az elégedetlenség-boldogságkeresés ciklusa.

Azt kell megértenünk, hangsúlyozta Bill, hogy a lelkünk boldogsága sokkal nagyobb dolog annál, hogy ezen földi dolgok által megszerezhetnénk. A boldogságot egyedül Isten adhatja meg. És ez jó hír, bármennyire komornak tűnik ez a szakasz. Mert azt jelenti, hogy Isten oldalán nem minden hiábavalóság és szélkergetés. Ha Istent keresem, akkor Őt, és az Ő oldalán a boldogságot is megtalálom.

Gondoljunk csak Jézusra! Nála boldogabb ember nem volt a földön. Mégis, sosem látjuk, hogy a saját boldogságát kereste. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Máté 20:28). Az ő szolgálata azt jelenti, hogy megnyílt újra előttünk a kapu Isten felé. Jézus élete, halála és feltámadása árán van bűnbocsánat. És Jézus nyomdokába lépve, nem a magam boldogságát, hanem a vele való kapcsolatot előtérbe állítva megtaláljuk az utat az igazi boldogsághoz.

Az esti istentiszteleten Bill gyülekezetében hallgattam a vendégigehirdetőt. A gadarai megszállott történetéből (Máté 8:28-34) szólt a prédikáció, és csak egy gondolatot emelnék ki. A történet egyik legfurcsább pontja a démonok kiűzése a disznónyájba, és a mintegy kétezer disznó tengerbe rohanása. Miért volt erre szükség? – kérdezhetnénk. Az igehirdető azt mondta, hogy Jézus úgy választotta, hogy ez legyen az ára a démonok által megszállt két ember megváltásának. Ez egyúttal teszt is volt a város lakói számára: saját vagyonuk fontosabb nekik, vagy két honfitársuk szabadulása? Az ottlakók sajnos az előbbit érezték égetőbbnek, ezért könyörögve kérték Jézust, hogy menjen el tőlük. De nekünk mennyit ér saját magunk vagy mások lelke? Hajlandók vagyunk-e a megtakarításunk vagy életszínvonalunk növelését, saját kényelmünket vagy szórakozásunkat, gondosan megtervezett hétvégénket vagy vakációnkat feláldozni, ha emberek lelkéről van szó?

Csak pár képet készítettem, mindet a templomról, ahol délelőtt voltunk. Holnap utazom New York-ba, és onnan szerdán haza.

Észak-Amerika, 10. nap: egy Nagy-tó

A mai napra különleges programunk volt. A délelőttöt levelezéssel, telefonálással és egyéb munkákkal töltöttem, majd ebéd után elindultunk a Michigan-tóhoz, hogy Billék tágabb családjával találkozzunk ott.

Már amikor Chicagoba repültem, a gépből akkor is látszott, hogy ez a tó óriási. Azonban amikor utánanéztem a méreteinek, akkor esett le az állam. Ennek a tónak a területe kétharmada Magyarországénak! Legmélyebb pontján majdnem 300 méter.

Amikor megérkeztünk a partra, azt hittem, hogy a túloldalt látom. Bill megnyugtatott, hogy nem, a tó 190 km széles (kb. Budapest-Miskolc távolság) és 500 km hosszú, tehát nincs esélyem, hogy átlássak a túlpartra. Ez a Nagy-tavak közül az egyik, ráadásul nem is a legnagyobb.

A nagyságtól eltekintve azonban a part akár a Balatonon is lehetett volna. A széle nem volt úgy lebetonozva és kövekkel “kirakva”, mint a Balaton, de az érzés hasonló volt. A levegő elég meleg volt, a víz azonban hűvösebb 20-22°C körül. Mindenesetre jól esett belemenni.

Azon túl, hogy az én kedvemért jöttünk ide, egy ünnepibb hangulata is volt a találkozónak, hiszen holnap (vasárnap) lesz az Apák napja, amit itt, Amerikában elég komolyan vesznek. Ott volt Bill és két testvére, a családjaik és a szüleik. Már írtam korábban ezeknek a többgenerációs keresztyén családoknak az összetartó erejéről, és ez a mai nap is ezt erősítette bennem. Egyúttal bátorított és buzdított, hogy tényleg figyeljünk jobban oda a vérszerinti családunkra (ha nem tennénk/tettük volna), még akkor is, ha hit dolgában nem járunk egy úton. Isten mellénk rendelte őket, felelősek vagyunk ezekért a kapcsolatokért. Ahogy tőlünk kéri, szeressük és tiszteljük nemcsak szüleinket, hanem testvéreinket, és más hozzátartozóinkat is.

Most ennyivel zárom, illetve pár képpel és videóvalvideóval, amit a nap során készítettem.

Észak-Amerika, 9. nap: a zsinat elcsendesült

A korábbiakhoz képest a mai napon rövid leszek. Köszönöm az imádságaitokat, valamivel jobban éreztem magam a mai napon. Az Úr megőrzött az OPC előtt mondott beszélgetés során is. Kedvesek voltak velem, a bemutatkozási sorrendben az utolsó voltam, mint mondták: “A legjobbat hagytuk a végére.” 🙂

Annyiban ez igaz volt, hogy az egyházunk jelenlétének tényleg volt egy különlegessége. Az OPC-nek vannak jelen misszionáriusai Kelet-Európában, de nincsen testvéregyházi kapcsolata ezen a vidéken. A legközelebbi egyház, amellyel kapcsolatban vannak Svájcban és Ausztriában található. Így valóban különleges érdeklődéssel fogadták a beszámolómat az Úr munkájáról gyülekezeteink életében. Mind ők, mind a URC kész arra, hogy szorosabbra fűzzük az egyházaink közötti szálakat.

Egy dolog, ami kezdett foglalkoztatni engem a napokban az európai reformáció helyzete. Végighallgatva a URC és az OPC beszámolóját, illetve ismerve más református/presbiteriánus gyülekezetplántálásokat, az biztos, hogy elég sok református meggyőződésű misszionárius dolgozik Európában. Vannak megalakult egyházak Franciaországban, Svájdban és Ausztriában, gyülekezetek és misszionáriusok Németországban, Olaszországban, Albániában és Ukrajnában. Még lengyel és észt kezdeményezésekkel is kapcsolatba kerültem. Sőt, hallottam cseh és belga misszionáriusról is. Noha még mindig igaz, hogy a munka sok és a munkás kevés, de az tény, hogy Istennek vannak munkásai ebben az aratásban. Ezeken az egyházi kapcsolatokon keresztül jó lenne összefogni ezeket a szálakat, hogy tudjunk egymásról, és ha nem is – vagy csak ritkán – találkozunk, de mindannyian rendszeresen imádkozzunk Európa reformációjáért. Tudom, hogy otthonról ezt olyan nehéz elképzelni. De azt hiszem, nem nagyon volt ennyi református misszionárius Európában az elmúlt évszázadban. Bátran kérjük az Urat, hogy áldja meg ezeket a munkákat, és így a mi egyházunk szolgálatát is Európa reformációjáért!

Képeket ma nem készítettem. Viszont ráakadtam egy aranybányára, az OPC és a URC is feltette már a zsinaton készült képek egy részét. Ezekből válogattam párat. Beraktam magamat is, hogy lássátok, milyen voltam beszéd közben. (Spoiler: ugyanolyan, mint amikor prédikálok. :)) Ha valakit érdekel, itt van a mai nap angol beszámolója az OPC oldaláról, amiben megemlítik az egyházunkat is (a délutáni résznél)