Blog

USA, 2019. március 29.: Testvérek között

A hátralévő két-három napom a korábbiakhoz képest csendesebb. Greenville-ben vagyok, csak a környéken belül utazok, és az időm nagy részét az egyik nagy helyi könyvtárban, a Bob Jones egyetemének létesítményében töltöm, ahol anyagot keresek az épp aktuális kurzusomhoz és dolgozatomhoz. Nem olyan téma, amiről érdekesen lehet írni, nem igaz?

Azért mégis próbálok írni. 🙂 Az egyik előnye ezeknek a nyugodtabb napoknak, hogy kicsit jobban beleláthatok az itteni gyülekezetek életébe. Mélyebben annál, mint amit az jelent, hogy megjelenek vasárnap, találkozok a lelkészekkel, presbiterekkel vagy a missziós bizottsággal. Pár napra kicsit a Woodruff Road gyülekezet életének részévé váltam: szerdán elmentem az imaközösségre, csütörtökön a férfialkalomra, ma este pedig egy testvéri összejövetelre.

No, de vegyük sorjába! A szerdai imaközösség különös volt – talán azért, mert pár dologban áttért az általunk megszokottól. Nem csupán imádkozni gyűltek össze, hanem előtte volt egy rövid tanító jellegű alkalom. Most Dan, az egyik lelkész az imádság-jellegű zsoltárokról tart egy sorozatot, ezúttal a 8. zsoltár volt soron. Máskor pedig vagy misszionáriusok beszámolóit hallgatják (ha éppen van kit), vagy a teológiáról érkező diákok beszélnek. De ezt minden esetben igyekeznek 20-25 percbe sűríteni. Ezután az alkalmat vezető lelkész röviden ismerteti az új vagy különösebb imakéréseket, és sor kerül az imádkozásra. Az alkalom előtt mindenki kap egy kis füzetet, ebben vannak az imakérések – általában rövid magyarázattal ellátva. Plusz ha a gyülekezet által támogatott misszionáriusok beszámolót írtak, azokból is ki-ki vehet magának. Az “imafüzet” elég részletes: alaposan felsorolja a gyülekezeten belüli, missziós vagy éppen fizikai szükségeket és hálaadásokat. Nem csupán az imaközösségre, hanem hétközbeni használatra is készül. Az imaközösség része pedig érdekes: hogyan lehet megoldani egy nagyobb gyülekezetben, hogy mindenki imához jusson, ne csak kevesen? Itt úgy oldják meg – és máshol is láttam hasonlót -, hogy kb. 5-7 fős csoportokat alakítanak (férfiak és nők külön), és ezek a kis csoportok a nagy terem különböző részeibe húzódnak, és egyszerre imádkoznak. Mindez kaotikusnak tűnhet, de valójában elég jól működik: mivel a kiscsoportok közel vannak egymáshoz, a többi csoport imádsága inkább egy alapzaj, de nem zavaró tényező. Az imádság végét egy akkorddal jelzik, és ezután egy záróének következik. Ami különösen figyelemreméltó, hogy mindezzel együtt is az imaközösség 50-60 perc alatt befejeződik: kb. 20-25 perc a tanítás, 20-25 perc a konkrét imádkozás – és a kiscsoportoknak hála mindenki szóhoz jut, és nincs az az érzése, hogy feltétlenül rohanni kell. Tény, hogy az amerikaiak szervezésben hatékonyak tudnak lenni, és tudják időben lezárni az alkalmakat – tekintettel lévén az emberek idejére.

A csütörtöki élményem egy férfialkalom volt. A férfialkalom egyfajta olvasóklubként működik: hetente találkoznak a férfiak ebédidőben egy (jó) órára. Mindig van egy adott kiszemelt könyv, amiből egy fejezetet olvasnak e – így általában 4-5 könyvvel végeznek egy év során. Az alkalmat vezető röviden összefoglalja az általa fontosnak tartott gondolatokat, majd az alapján beszélgetnek, és egy imádsággal zárják le. Ezután következik az ebéd, ami alatt pedig aktuális, személyes dolgokat osztanak meg egymással. A mostani alkalom kivételes volt abban a tekintetben, hogy tizenegyen voltunk, a szokások kb. 7-8 fő helyett (több ilyen alkalom is működik), de még így is egy órába belefértünk. Volt, akinek ez sem fért bele a munkaidejébe, ő csak a megbeszélés részére maradt, az ebédet kihagyta. Ismét csak: igei tartalom és testvéri közösség – minden héten.

Ma este pedig Davidék pár gyülekezeti családot meghívtak magukhoz. Újra, semmi különös dolog – csupán vendégszeretet és testvéri beszélgetés egy finom vacsora fölött. Semmi olyan, ami új lenne vagy amit ne csinálnánk. De kívülálló szemlélőként jó volt szembesülni azzal, hogy ezek a kis, észrevétlen, sokszor említésre sem kerülő dolgok mennyire fontosak a gyülekezet életében. A barátságok és testvéri kapcsolatok nem mély, többórás beszélgetések által fonódnak szorossá. Azok is kellenek, sőt elengedhetetlenek a barátságban – de nem fognak igazán létrejönni, ha nincsenek meg az apró, mindennapos gesztusok: az, hogy felhívom a másokat, vagy elhívom magamhoz; hogy érdeklődök az élete, aktuális helyzete felől, és figyelmesen meghallgatom; hogy hétköznapi körülmények között együtt vagyunk, és magunkat adjuk a testvéreknek. Vannak életmentő műtétek, de az életet azok magukban nem képesek megtartani – szükség van az állandó lélegzésre, mindennapos étkezésre és pihenésre. Akárcsak a gyülekezetben is a rendszeres alkalmakon és rajtuk kívül való találkozásokra. Bátorítson az Úr mindannyiunkat, hogy ezekben a kicsinek tűnő dolgokban kitartsunk, és rendszeres közösségben legyünk az Úrral és egymással!

Most tényleg csak pár(atlan) képem van. Az Úr Veletek!

USA, 2019. március 27-28.: Egy missziós konferencia

Ahogy korábban jeleztem, az elmúlt napokban egy református egyház kétévente megrendelésre kerülő missziós konferenciáján voltam. Ez különbözött attól, mint amin a Midway gyülekezetben vettem részt. Miben? Ez a missziós konferencia elsősorban lelkészeknek, presbitereknek és diakónusoknak (no, meg a családjaiknak) szólt. Természetesen szívesen láttak másokat, de a fókusz itt nem a misszionáriusok beszámolóin és a gyülekezet informálásán volt, hanem sokkal inkább a gyülekezet vezetőinek buzdításán. És valóban elgondolkodtató, megítélő és bátorító volt.

Az előadások nagyon jó elegyet alkottak. Voltak igehirdetések: a Máté 28:18-20 alapján arról, hogy miért kell együttműködnünk más, hasonló református egyházakkal az evangélium terjesztésében – vagyis a helyes ökumenéről szólt, amit bár vallunk, de sajnos keveset tárgyaljuk, és talán még kevesebbet gyakoroljuk. Vagy egy nagyon energetikus igehirdetés az Ézsaiás 6 alapján arról, hogyan hirdessük az evangéliumot az elveszetteknek. Mint tudjátok, az Ézsaiás könyvének középpontjában az Isten nagyságáról és szentségéről szóló látomás áll. Miután a próféta Isten szentségét látva összeesik, és teljesen elveszettnek érzi magát, nem várt kegyelemben részesül – de hát melyik kegyelem lenne várható? Ahogy az igehirdető kifejtette, ez az igazi evangelizálás indítéka: Isten nagyságának, szeretetének látása és megtapasztalása. Ha látom, hogy bár elveszett ember vagyok az előtt az Isten előtt, aki szemében a legtitkosabb és rejtettebb bűnöm is világít, ám ő mégis könyörült rajtam, és újjá teremtett. Nem csak létezni hagyott, hanem Fiát adta értem, új szívet, életet és sorsot szánt nekem. Ekkor Ézsaiással együtt mi is karlengetve kiabálni fogunk: “Íme, itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8)

Másfajta “stílust” képviseltek az előadás-jellegű alkalmak. Az egyik például ezt a címet viselte: “Az egészséges egyházak tudnak gyülekezeteket plántálni” – és arról szólt, hogy az evangélizálásnak nem egy programnak kell lennie a gyülekezetünkben, hanem az akkor történik, ha személyes és gyülekezeti életünket is áthatja a Krisztus irántunk való szeretete miatti alázat és szolgálat.

Végül pedig voltak bizonyságtétel jellegű alkalmak is – különösen megrendítő és elgondolkodtató volt, amikor egy lelkész az alkoholizmussal folytatott harcáról beszélt nagyon nyíltan (a szolgálata alatt!). Ebben az előadásban, és máskor is többször elhangzott, hogy sokszor úgy gondoljuk, hogy a bűn az egyházon “kívül” van, és meglepődünk, amikor magunkban vagy másokban annak súlyos formáival szembesülünk. De hála az Úrnak, hogy a mi Krisztusunk minden bűntől erősebb.

Közben kisütött a nap is – felteszek néhány napos képet is, és így búcsúzunk ettől a szép helytől.

USA, 2019. március 25-26.: Bonclarken

Rátaláltam Amerika Szovátájára (pontosabban Kopacára, de ebbe most ne menjünk bele 🙂 ). A helyet Bonclarkennek hívják, az Associate Reformed Presbyterian Church (“Társult Református Presbiteriánus Egyház, ARP) tulajdona. Mint valaki az egyik étkezés közben megjegyezte: az egyik előnye annak, hogy az ARP Amerika legrégebbi hitvalló presbiteriánus egyháza, az, hogy az elmúlt bő kétszázéves története alatt sokmindent, így épületeket és ingatlanokat is tudott gyűjteni apránként. Ezt a helyet majdnem pontosan 100 évvel ezelőtt vették meg, és azóta a felekezet konferencia központja.

Mint mondtam ez az itteni Szováta – csak amerikai kontextusban. Ami azt jelenti, hogy minden nagyobb, fejlettebb és gazdagabb. A konferenciaközpont a hegyekben fekszik, fenyőerdővel tarkított hegyvonalak között. A területe 25 hektár, és így kell elképzelni:

Egy, a hosszú évek alatt alaposan és átgondoltan kiépített központ, amiben vannak előadótermek, szállodai jellegű szobák, faházak, kempingezőhelyek, templom, focipálya, és még rengeteg más. És mindez keresztyén cél érdekében, keresztyének által fenntartva. Érdemes pillantást vetni a honlapra, nemcsak a videó miatt, hanem azért is, hogy lássuk, milyen amikor keresztyén célnak szentelnek egy ilyen ingatlant. Mint írják, a hely küldetése az, hogy “egy keresztyén környezetet kínáljon a megújulásra, istentiszteletre, növekedésre, közösségre és pihenésre a Szentlélek ereje által.” (A név maga egy kreált szó, azt jelenti, hogy ‘jó és tiszta látkép’.)

Íme pár kép:

Úgy gondolom, hogy az egész hely találóan magába sűríti egész Amerikát és az amerikai hitvalló református keresztyénséget. Itt minden nagyobb, fejlettebb és gazdagabb. A gyülekezetek számosabbak, az istentiszteletük kifinomultabb, a programjaik (legyen szó gyerekeknek szólóról, vasárnapi iskoláról, bármiről) változatosabbak és átgondoltabbak, a pénzügyeik rendezettebbek, a lelkészeik képzettebbek, a vezetőik tapasztaltabbak. Amikor pedig ezzel szembesülünk, elbátortalanodunk és elcsüggedünk. Ehhez képest a mi munkánk olyan kicsi, semmi. Eszembe jut a Kánaán kikémleléséből visszatérő tíz kém, akik azt mondták, hogy a kánaáni Anák fiait látván “olyanok voltunk a magunk szemében, mint a sáskák” (4Móz 13:34). Kicsik, gyengék, értéktelenek.

Miért? Azért, mert nem jól nézünk. Mert nem a jóra nézünk. Mert nem azt az Istent látjuk, aki az ARP-t megtartotta kétszáz éven át; aki gondoskodott róluk hűségesen az évek során; aki kirendelte száz évvel ezelőtt nekik ezt a helyett; aki az elmúlt hosszú évtizedekben is fenntartotta, sőt bővítette ezt az ingatlant. Hanem az emberi korlátokat és a saját képességeink által elérhetetlen célokat látjuk. Mint Izráel fiai.

Ám pont itt van a megoldás. Hiszen, ha a tíz kém és az egész nép ott hibázott, hogy nem figyelt az Úr erejére és ígéretére, akkor nekünk nem kell ezt a hibát újra elkövetnünk. Hanem nézhetünk bizakodással a jövő elé. Ha hűségesen követjük az Urat, ő százszor hűségesebben fog megőrizni minket. Láthatjuk majd gyerekeinket felnőni, és különb keresztyénekké lenni, mint mi. Láthatjuk majd gyülekezeteinket növekedni és szaporodni. Láthatjuk az Isten Lelkének munkáját lelkészeink életében, ahogyan jobb pásztorokká válnak. Szembesülhetünk az érettséggel és odaadóbb szolgálattal, amire a gyülekezeteink felkészítenek minket. Bizonnyal tapasztalhatjuk majd Isten áldását anyagiak terén is, ahogyan megőrzi és növeli ingatlanjainkat. A bajunk az, hogy túl rövidlátók vagyunk. Nézzünk hát arra az Úr Istenre, aki mindezeket akkor is és most is képes megadni. Aki annyira szeretett minket, hogy még egyetlen Fiát is értünk adta – és vele együtt mindent odaadott nekünk. Nézzünk az Úr Istenre nemcsak egyházunk életét tekintve, hanem a személyes vagy családi problémáink kapcsán is. Nézzünk az Úrra, és végezzük a hű szolga munkáját, aki függetlenül attól, hogy három vagy öt talentumot kapott, de hűsége jutalmaként ugyanazt nyeri: “Jól van, jó és hű szolgám, hű voltál a kevesen, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe!” (Mt 25:21)

Merjünk hosszú távon gondolkodni. Megelégedni azzal, ami van, és hittel várni mindazt, amit Isten majd elkészít számunkra a maga idejében. Ez az igazi Bonclarken – a ‘jó és tiszta látkép’, amire mindannyiunknak szüksége van. Csak majd azt a tavat kell megoldani Kopacon valahogy. 😉

USA, 2019. március 24.: Érdekességek

Érdekes, hogy az “érdekes”-t milyen különféle értelemben használjuk. Mondhatjuk valamire, ami nagyon megragadja a figyelmünket: lebilincsel, elgondolkodtat, motivál. Illethetünk vele valamit, ami eltér az általunk megszokottól – nem jó vagy rossz értelemben, hanem meglepően. Továbbá kifejezhetünk vele megütközést is: amikor olyan furcsa dologgal vagy jelenséggel találjuk szembe magunkat, amit nem tudunk még hová tenni, de vonzónak aligha nevezhetünk. Ma mindhárom értelemben vett érdekességről szeretnék beszámolni nektek.

Kezdjük hátulról, a meglepő, ám egyúttal visszataszító dolgokkal. Döntően keresztyén közegben mozgok itt Amerikában, ami sokat tompít a társadalom meglehetősen visszás lenyomatán. Ám még így is nehéz hova tenni azt a jómódot és sajnos gyakori pazarlást, ami a szemem elé kerül. Például azt, hogy a társadalom széles rétege számára szinte mindegy, hogy otthon főznek, vagy étteremben esznek – mert megtehetik. Vagy hogy az elmúlt napokban egy átlagos, közép-, közép-alsó-osztálybeli családnál voltam elszállásolva. A férj nyomozó, felesége gyógytornász. Mégis egy akkora házban laktak, hogy nehezen tudtam felfogni. (Amikor egy idősebb, nyugdíjas házaspár egyszer azt mondta, hogy a kettejük(!) lakott, kb. 150 m2-es ház átlagos, vagy átlagon alatti, nem vettem komolyan. Ez élmény után már megértem, hogy miért mondták ezt.) Egy négytagú családról beszélünk, két nagyobb fiúgyerekkel. A házban volt legalább nyolc szoba (általában külön fürdőszobával), 2-3 nagy hűtő, rengeteg tévé, és egyéb dolog. A fiúk Lego-mániások, ami azt jelentette, hogy tucatjával álltak a különböző összeszerelt épületek, járművek – amit csak a szív el tud gondolni. Még egyszer: nem gazdag családról beszélünk. És ismét: felelős keresztyén családról, akik szívükön viselik a missziót, szerető szívvel gondoskodtak rólam, buzgón segítettek minden apró, kétkezi dologban. Emberek, akik minden bizonnyal felelősen gondolkodnak a pénzről, és a legkevésbé sem fukarak, amikor adakozásról és a misszió támogatásáról van szó. Mégis az általános jólét nehezen felfogható. Sőt, nekünk, kelet-közép európaiaknak visszatetsző.

Nagyon könnyű lenne ezt az egészet a “jómódú amerikaiak” ellen fordítani, de a legkevésbé sem szeretném. Az utolsó, ami igaz erre az országra, hogy kolbászból lenne a kerítés – bőven megvannak a maguk problémái. Továbbá, ahogy egy harmadik-világbeli, mondjuk afrikai országból sokan a mi, magyarországi életszínvonalunkat is hitetlenkedéssel néznék – ugyanúgy nekünk is nagyon óvakodnunk kell az ítélkezéstől. Arra azonban emlékeztet ez az “érdekesség”, hogy a világ csábítása milyen erős lehet, és milyen könnyen megfojthatja az igemagvakat. Nem róluk, hanem rólunk beszélek most. És arról az erőről, amivel a gazdagság csábítása képes megfojtani Isten igéjét a szívünkben (Lk 8:14). És erről a gyilkos erőről jó illusztráció az itteni jólét.

No, de kerítsünk sort a meglepő dolgokra is! Vagyis, beszéljünk az ágyakról… ??? – kérdezitek biztos. A helyzet az, hogy az amerikai ágyak mind magasak – legalább 15-20 centivel a nálunk megszokottaknál (nézzétek a képeket, amelyeket az elmúlt másfél év látogatásaiból gyűjtöttem, mérjétek az éjjeli szekrényhez vagy a székekhez). Nem tudom ez minek tudható be: nem kell olyan mélyre ülni, könnyebb felállni… Nem tudom. De érdekes.

Végül pedig hadd beszéljek egy megragadó érdekességről. Ez pedig az, ahogyan az adakozáshoz, általában az egyház és különösen a misszionáriusok támogatásához állnak. Tudom, hogy ezt már említettem, de valószínűleg még fogom párszor, mert nem tudom kiverni a fejemből. Könnyű lenne elintézni azzal, hogy “Persze, mert megtehetik.” De nem ez a helyzet. Ez a kultúra – legalábbis ezen hitvalló református/presbiteriánus egyházak kultúrája – szervesen magában foglalja az önfeláldozó, önmegtagadó, másikat előtérbe helyező adást. Ma találkoztam valakivel, aki mondta, hogy jó pár évvel ezelőtt egy misszionárius megkereste, hogy támogatná-e a szolgálatában. A férfi épp akkor hagyta őt előző munkahelyét, és kezdett egy új vállalkozást. Mondta is a misszionáriusnak: – “Nem tudok mit ígérni. Most vágtam új fába a fejszémet.” Majd kis gondolkodás után így folytatta: “- Tudod mit, ígérem, hogy 10%-át az én bevételemnek (nem csak a jövedelemnek, hanem a bevételnek) a te ügyedre fordítom.” “Érdekes” módon Isten megáldotta ezt a hitből és nem számításból, sajátból és nem feleslegből történt adakozást. Lehetne még sok történetet mesélni, mint az egyik legnagyobb hitvalló presbiteriánus gyülekezet (3000+ fő) itteni lelkészéről, aki öltönyét inkább a helyi Tesco-ban vásárolja, hogy többet adhasson a misszióra, és így tovább. Ezek az emberek komolyan veszik az adakozást. A tizeden felüli adakozást. A missziós célra történő adakozást. És odaadásuk Isten országa iránt nem csupán egy-egy pénzes borítékban, vagy vastagon megírt csekkben áll, hanem számon tartják a támogatott gyülekezeteket és misszionáriusokat. A Midwayben például nagyon szívet melengető volt, ahogyan a missziós konferencián összehozták a gyülekezeti családokat a misszionáriusokkal. Ez utóbbikat beleszőtték a gyülekezet életébe: gyülekezeti családoknál laktak, a gyülekezet végighallgatta beszámolóikat, együtt imádkoztak értük stb. A támogatás ezekben a komoly hitvalló gyülekezetekben tényleg nem csupán a pénzről szól, hanem az imádságról és a személyes kapcsolatról is. Ez pedig példamutató, és bátorító, amiből mi is tanulhatunk.

Úgyhogy ez az érdekesség jó hír. Mert látjuk, hogy Amerikában és a missziós területeken Isten építi az ő egyházát. Mint ahogyan az Úr gondoskodott a mi egyházunkról is az elmúlt 20 évben, úgy fog gondoskodni a jövőben is, és nem engedi soha, hogy a pokol kapui diadalmaskodjanak rajta. Hála legyen Neki.

Végül, utolsó érdekességként hadd osszak meg pár képet a greenvillei tavaszról meg a folyó túloldalán turkáló vaddisznókról. 🙂

USA, 2019. március 22-23.: Két világ között

Az elmúlt két nap a Midway-i Presbiteriánus Gyülekezet missziós konferenciájával telt. A gyülekezetekben itt elég általános, hogy az általuk támogatott misszionáriusokat meghívják pár napra a gyülekezettel való közös együttlétre. Legalább két-három célt szolgálnak ezek az alkalmak: (1) hogy a gyülekezet tagjai áttekintést kapjanak a missziós területeken történt eseményekről, (2) hogy bátorítsák a misszionáriusokat, és egyfajta lelki felfrissülés legyen nekik ez a pár nap, és (3) hogy buzdítsák a gyülekezet tagjait a misszió fontosságára, a misszionáriusok imádságban és anyagilag való támogatására, és a bizonyságtétel komolyan vételére. A misszionáriusok beszámolóin túl témához kapcsolódó igehirdetések is elhangzanak. Idén Harry L. Reeder, egy híres presbiteriánus lelkész volt az igehirdető. Rendkívül sokoldalú ember: volt felekezetének moderátora, tanított teológián, de mégis leginkább gyülekezetplántáló és gyülekezeti közösséget és missziót erősítő munkájáról ismert. Ilyen tehetséges kommunikátort és előadót ritkán látni: lényegében papír nélkül beszél prédikál, erőteljesen, egyszerűen, Krisztus-központúan, alkalmazottan. Találtam egy pár évvel ezelőtti videót róla, amikor egy konferencián beszélt, aki tud angolul, érdemes belenézni.

Ma a Filippi levél alapján beszélt arról, hogyan támogathatjuk a misszionáriusokat – de úgy gondolom, az üzenet bátran alkalmazható a lelkészekre és lelki vezetőkre. Mint mondta, a Filippi levél Pál missziós beszámolója a munkájáról annak a gyülekezetnek, aki támogatta őt. És három dologban látjuk Pál és a gyülekezet kapcsolatát: (1) Pál és a gyülekezet kölcsönösen tudott egymásról (Fil 4:1-3). Szükség van egy személyes kapcsolatra, személyes érdeklődésre, személyes belevonódásra a lelki munkások életében. Pál ismerte név szerint a gyülekezet tagjait és problémáit – mint ahogy ők is az övéit. A személyes kapcsolat által a lelki munkások terheit is jobban magunkénak érezzük. (2) A gyülekezet imádkozott Pálért (Fil 1:3-8), és Pál ezt tudta. Nem véletlenül nevezte munkatársainak (partnereinek) őket a szolgálatában. (3) A gyülekezet gondot viselt Pál anyagi szükségeiről (Fil 4:10-20). A számontartás, imádság és gondviselés által partnerré válhatunk ilyen módon is az evangélium terjesztésében.

Most csak két képet osztanék meg az atlantai tavaszról, és a takaros környékről. Holnap Úr napja, délután visszavezetek Greenville-be. Hétfőn pedig utazom Észak-Karolinába, egy újabb – és remélhetőleg most utolsó – konferenciára. Az Úr Veletek!

USA, 2019. március 21.: Problémák Amerikában is vannak…

… de Isten ott is ugyanaz.

A mai nap reggel Greenville-ből Atlantába (pontosabban Atlanta egyik külvárosába) vezettem. A Midway Presbiteriánus Gyülekezetbe voltam hivatalos a csütörtöki férfi bibliaórára, ami délben kezdődött – így eléggé sietnem kellett. Biztos kérdezitek: mit csinálnak Atlanta körül a férfiak csütörtök délben, hogy ráérnek bibliaórára menni? A kérdés jogos, és tény, hogy a jelenlevők nagy része 60 feletti volt. Ám ennek ellenére szép számban gyűltek össze, és lehetőségem nyílt röviden itt is beszélni az egyházunkról. A bibliaórát a lelkészekkel és presbiterekkel való megbeszélés követte – a Midway azon gyülekezetek egyike, amelyek nagyon komolyan veszik az evangélium világszerte való terjesztését. Ez a gyülekezet az, amely évekkel ezelőtt egy új templomot épített, és az adakozások a várakozásokhoz képest is óriásiak voltak. Kiderült, hogy a gyülekezet tagjai örömmel adnak az Úr munkájára. Ám a vezető lelkész a presbitérium támogatásával azt gondolta, hogy ha az Úr ilyen anyagi erőt adott a gyülekezetnek, akkor ezt jó lenne a jövőben is hasznos célra fordítani. Ám nem magukra fordították, új épületet vettek, vagy cseréltek valamit, hanem egy missziós alapot állítottak fel. Ma ez az egy gyülekezet mintegy húsz misszionáriust támogat világszerte, és ezen kívül különböző munkákat mindenfelé. Az ő anyagi segítségükkel lefordították Kálvin Institúcióját albán nyelvre, építettek gyülekezeti termet Oxfordban, de Ugandában is. Lelkészeket képeznek Mianmárban, épületek építését támogatják Tahitiben. Elképedhetünk, de talán a legjobb, ha arra gondolunk, hogy egy gyülekezet – vagy egy ember, így te is – milyen eszközzé válhat az Úr kezében, ha neki teljesen odaszánja magát.

És hogy ne csak a dolgok pozitív oldalát lássuk: a gyülekezet mostani, már-már idillinek tekinthető állapotát egy bő tízéves “harcos” időszak előzte meg. Amikor a jelenlegi vezető lelkész ide került, a gyülekezet egyáltalán nem volt elkötelezett a református tanítások iránt, és elég nehezen vette a hitvallásokhoz való visszatérést. Kétszer is volt kisebb szakadás, az utolsó alkalommal az egyik segédlelkésszel együtt kétszáz ember hagyta el a gyülekezetet. Ám hosszabb távon Isten mégis megáldotta a hűséges kitartást, és az elmúlt öt év a béke és növekedés jegyében telt el, így tart ott a gyülekezet ma, amit írtam. Ami tanulság ebből az: hogy nem kell csüggednünk a problémák, harcok, bűnök láttán, hanem figyeljünk arra, hogy amit csinálunk – a kis dolgokban is – hűségesek legyünk.

Az estét Ed Knoxszal, a gyülekezet egyik presbiterével töltöttem. Három éve vesztette el feleségét rákban, egy tizenhat éves lányukkal maradtak magukra. Az Úr megőrizte ebben a nehéz időszakban, és bár gondolkodott az újraházasodáson, de letett róla. Mint mondja, elégedett az egyedüllétben, így szabad idejét igyekszik a gyülekezetre és misszióra fordítani. Váratlan őszinteséggel mesélt életének nehéz időszakáról is, és jó volt látni, hogy noha a keresztyén életben is sok fájdalom és nehézség van, mégis Istennel máshogyan lehet hordozni ezeket a fájdalmakat. Mert Krisztus nem ígérte, hogy elveszi a fájdalmakat, de ígérte, hogy velünk lesz azokban. Hála legyen neki!

USA, 2019. március 19-20.: Két állam, két gyülekezet, két világ

Egy nap kieséssel, ma tudom újra folytatni az írást. A tegnapi nap nagyon sűrűre sikeredett: az esti gyülekezeti bemutató után még bő két órát kellett vezetni a szállásig, a repülőm pedig hajnalban indult, így csak ma tudom bepótolni a kiesést.

E két nap alatt pedig apró túlzással két világot jártam be. Tegnap Wisconsin államban jártunk, amelyik az USA egyik legészakibb állama. Ez mondjuk az időjáráson meg is látszott. A florida 35°C-os melegből itt már csak 5-8°C maradt. Az út mentén szinte végig hófoltok voltak, az egyik gyönyörű kisvárosban (Port Washington), ahol gyors ebédünket elköltöttük, még hatalmas hóbuckák fehérlettek.

Úticélunk egy vidéki kis gyülekezet, a Waupaun Netherlands Reformed Congregation volt. A felekezet maga egy nagyon szigorú, törvényeskedésre hajlamos tradícionális holland hátterű felekezet, ami azonban érdekessé teszi ezt a helyet, a lelkész, Arnoud Vergunst. Arnoud Hollandiában született, de a világ különböző helyein szolgált az elmúlt évtizedekben. Több mint tíz évet szolgált egy Új-Zélandi gyülekezetben, a kínai, földalatti gyülekezetek lelkészeinek mentora és rendszeres előadója. Több mint hússzor járt Kínában, és azon kívül is a világ sok felén. Minden bizonnyal a felekezet legnyitottabb, leginkább evangélium-központú szolgálója, kiváló előadó, egy komoly, istenfélő férfi. (Azt még nem is mondtam, hogy kilenc gyerek édesapja.) Szinte magától jön a kérdés: akkor mit keres egy eldugott, zárt, másról tudni nem akaró gyülekezetben? Ennek a története is nagyon beszédes. Huszonöt évvel ezelőtt a nyitottabb gyülekezetek kiléptek a felekezetből, és megalakították a Heritage Reformed Congregationst. (Ha a név ismerős, akkor elismerésem, figyelmes olvasók vagytok, hiszen vasárnap az egyik ilyen gyülekezetben prédikáltam.) Ebből következően a Netherland Reformed Congregations-ben a nem épp kellemes, zárt, törvénykezésre hajlamos gyülekezetek maradtak. Nem voltak hitehagyott gyülekezetek ezek távolról sem, de lelkileg nem voltak éppen jó egészségben. Ezen a ponton Arnoud nagyon sokat gondolkozott, hogy mi tévő legyen. Végül úgy látta, hogy ha ő is itt hagyná a felekezetet, akkor csak nagyon kevesen maradnának, akik az evangélium tisztaságát képviselnék, így az emberek és gyülekezet iránti szeretetből bent maradt. Mások érdekét a maga elé helyezte – és teszi ezt megkeseredés nélkül. Hm.

A prezentáció jó volt, a gyülekezetből nagyon sokan eljöttek – különösen ahhoz képest, hogy ez egy hétközbeni, kedd esti alkalom volt. Remélem, hogy sokak számára hasznos volt látni, hogy Isten hogyan munkálkodik a világ másik felén. Majd az előadás után kocsiba pattantunk, és laza két-háromórás út után Chicago mellett megszálltunk, ahonnan hajnalban repültem Greenvillebe. A repülőút ezúttal azért volt érdekes, mert ilyen kicsi gépben még nem ültem: ötven ülőhely sem volt benne – mondhatnánk, hogy egy repülő busz. 🙂

Greenvilleben pedig az esti bemutatómra készültem. A greenville-i Woodruff Road gyülekezet az egyik legmelegebb közösség, amivel itt, Amerikában találkoztam. Egyházunk támogatói, minden héten(!) imádkoznak értünk. Nekik számoltam be az elmúlt egy év fejleményeiről. Csak érdekességképpen: a szerdai alkalmuk valójában imaközösség, amit a létszám miatt nem lehet egy körben kivitelezni (értsd: sokan vannak 🙂 ). Ezért azt csinálják, hogy kb. 5-6 fős csoportokra oszlanak (férfiak ill. nők külön általában), és a nagy teremben ezek a kis csoportok külön sarkokba félrehúzódva imádkoznak. Kicsit méhkas hatását kelti így az imaközösség, de meglepően könnyen lehetett figyelni az imádságokra. Az imaközösség végét a zongoraszó jelzi. Az imaközösség előtt pedig közös gyülekezeti vacsora van azok számára, akik el tudnak jönni. Egy meleg, családias, örömteli együttlét ez. (Ugye, hogy mintha teljesen más világ lenne ez a tegnap látogatott gyülekezethez képest?) Az imaközösségen most különösen is imádkoztak értünk, gyülekezeteinkért, az evangélium terjedéséért. Tudjátok, hogy sokan vannak, akik az óceán túl oldalán is számon tartanak minket, és rendszeresen visznek az Úr színe elé.

Holnaptól egy újabb szakasz kezdődik: egy nagy presbiteriánus gyülekezetbe, a Midway Presbiteriánus gyülekezetbe utazom. Tavaly ebben a gyülekezetben prédikáltam, és kíváncsiak az azóta történt fejleményekre. Lesz pár megbeszélésem a gyülekezet különböző bizottságaival, és az egészet tetézi egy missziós konferencia, amelyre szintén hívtak. Nem tudom, hogyan lesz időm minderről számot adni, tehát ha kések az írással, tudjátok, hogy ezért van.